Világleírás

A Viktorianizmus

Viktória királynő
A Brit Birodalom korántsem volt olyan jótékony, mint ahogy azt sokan vélik: gyarmatairól való lemondása nem annyira az ébredő nemzetiségi mozgalmaknak volt köszönhető, mint inkább a hatalmas költségeknek.

Viktória ereiben német és nem angol vér csörgedezett: anyja szász-koburgi hercegnő, apja a német származású, az angolt csak törve beszélő Edward, kenti herceg volt. Anglia és Hannover között akkoriban perszonálunió állt fenn, a trónon névleg az elborult elméjű III. György ült (1760-1820). Helyére négy fia is pályázott, akik közül három a gyermekáldás reményében gyorsan megnősült.
Gyermeke azonban csak az 51 éves Edwardnak született 1819. május 24-én: Alexandrina Viktória a Kensington palotában látta meg a napvilágot. A visszavonultan élő, szegény és eladósodott Edward még Németországban nemzette a lányt, a szülők anyagi okok miatt csak a terhesség nyolcadik hónapjában utaztak Angliába. A kenti herceg nem sokáig győzte pénzzel a londoni életet, ezért Dél-Angliába, a tengerpartra költözött, ahol a hideg idő és az orvosok hozzá nem értése gyorsan a sírba vitte.

Viktória igen szerény körülmények között nevelkedett, ráadásul rokonai sem szívelték: IV. György (uralk.: 1820-1830) például nem engedte, hogy Erzsébetnek kereszteljék, nehogy bárkinek is a nagy királynő jusson róla eszébe. Gyermekkora örömtelen és szürke volt: anyja érzelmi terror alatt tartotta, nevelője révén elszigetelte a szerinte ellenséges külvilágtól, de egyben kortársaitól is. Viktória így csak néhány nyelvet tanult meg - ami persze nem kis eredmény, később mégis gyakran érezte magát feszélyezve hiányos műveltsége miatt. A korán önállóságra kényszerült, fiatal lány bizalmatlan és haragtartó lett, de átvészelte az ellenséges nagybácsikat és a szigorú neveltetést, s IV. Vilmos halála után 1837. június 20-án megörökölte a trónt, amelyet 1838. június 28-án foglalt el. Tovább

Viktória először anyja zsarnokságát rázta le, akinek ettől fogva mindig hivatalosan kellett kihallgatást kérnie lányától. Átköltözött a Buckingham palotába, belevetette magát a társasági életbe, egy bálon ismerte meg unokatestvérét és jövendő férjét, a jóképű Albert herceget. A házassági ajánlatot Viktória tette, a szertartásra 1840-ben került sor. Házasságuk boldog és kiegyensúlyozott volt, Viktória heves vérmérséklete és - főként terhességei alatt jelentkező - depressziós rohamai ellenére. Albert igen nagy hatással volt feleségére: megváltoztatta szokásait és politikai nézeteit, rávette a kemény munkára és a napi politizálástól való távolságtartásra. Az utóbbira a család bővülése miatt egyébként is rákényszerült volna, hiszen 1840 és 1857 között kilenc gyermeket hozott a világra. 1859-ben lett először nagymama, halálakor 37 unokája élt világszerte.

Uralkodásának kiemelkedő eseménye volt az 1851-es Világkiállítás, amely a vetélytárs nélkül álló Anglia hatalmát volt hivatott demonstrálni. Az ötlet Albert fejében született meg, s a híres Kristálypalotában rendezett bemutató olyan impozáns lett, hogy az orosz cár megtiltotta az alattvalóinak, hogy megnézzék. Anglia sietett a sikert hasznára fordítani: múzeumokat, iskolákat alapítottak, képezték a munkaerőt és fokozták az exportot.

Viktória férjét 1861-ben vesztette el, ettől kezdve visszavonult a nyilvánosságtól. Depressziójából csak 1866-ban lábalt ki, amikor vigasztalóra talált Albert egykori vadászmestere, a skót John Brown személyében - a sajtó kevésbé lojális fele ettől fogva csak Brown császárnőként emlegette. A bánatos özvegy persze nem lett hűtlen Albert emlékéhez, háromezer emlékművet emeltetett neki, s az ő nevét viseli a londoni Royal Albert Hall is. A királynőt kora előrehaladtával egyre jobban megszerették alattvalói, a születésnapok és jubileumok valódi népünnepéllyé dagadtak. A hatalma tetőpontjára érkezett Anglia, a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalmának úrnője ekkorra mind az öt földrészre kiterjedő gyarmatbirodalmában is gyönyörködött.

A keveset utazó Viktória egyetlen gyarmatot sem keresett fel személyesen, csak Indiába szeretett volna eljutni, amelynek 1877 óta császárnője is volt. Végül mégsem kelt útra, az éghajlat miatt tanácsolták el ettől orvosai, hisz még az angliai nyarakat is nehezen viselte. A királynő ugyanis kistermetű és hízásra hajlamos volt: szeretett enni, kedvelte a sört és a bort, és alkatának nem tettek jót a szülések sem.

Uralkodásának végén tört ki a búr háború, utolsó nyilvános szereplése a sebesült katonák meglátogatása volt. Nem sokkal később ágynak esett, s 1901. január 22-én meghalt a Wight-szigeti Osborne kastélyban. Halálát sokan katasztrófaként élték meg, hiszen még meg sem születtek, amikor már ő uralkodott, s a világ lakosságának negyede vesztette el királynőjét.

Mindennapok

A főváros - London

1890-ben London volt a legnagyobb és a legfontosabb városa a Brit birodalomnak. Sherlock Holmesnak, H.G. Wellsnek és Hasfelmetsző Jacknek ugyanannyira otthona volt e város, mint a több millió átlagembernek.

London és vonzáskörzetének népessége hat és fél millió lelket számol ezekben az időkben, a legtöbben pedig a sűrűn lakott East Enden élnek. London maga huszonnyolc városi kerületre van felosztva, amelyeknek saját polgármesterük és tanácsuk van, a belváros (a történelmi London városa, a metropolis belső területe - a City) pedig törvényileg is elkülönül, melynek feje a Főpolgármester. Pár külvárosi területet, noha hivatalosan nem tartoznak a Country of Londonhoz, a köznép a fővároshoz sorol.

Az East End a Citytől keletre terül el, és a kikötők miatt itt telepedett le a legtöbb bevándorló, illetőleg ez a legforgalmasabb kereskedőnegyed is. Többek között itt található a Stock Exchange, a Bank of England, a Royal Mint, és a központi posta is.
A West Enden a vagyonosabb polgárok és az arisztokrácia rendezkedett be, de itt helyezkedik el Birodalom kormányzása is. A Whitehall, Houses of Parliament, Buckingham Palota, Westminster apátság, és a kulturális és tudományos ékkövek is itt találhatóak, mint a British Múzeum, és a Royal Albert Hall. Az arisztokraták luxusotthonai erős kontrasztot alkotnak az East endi szegényebb, túlzsúfolt területekkel, különösen a keleti Whitechapel és Spitalfields részekkel.
A város északi területe viszonylag kényelmes otthonokat biztosít az alsó középosztály tagjainak, míg a Temze déli részén (A "Surrey Side"-on) szegényes cölöpházak állnak a folyó mentén, még délebbre a külváros fele viszont divatosabb rezidenciák találhatóak.

A gázműveket leszámítva, melyek a Temze déli oldaláról juttatják el a gázt szerte a városban, Londonnak nincs specifikus gyárnegyede, mindenhol folyik a termelés. A város nagy részén éppen emiatt jelentő füstköd, vagyis szmog ül. Főleg a szegényebb negyedekben nem ritka a gyermekmunka, mivel az ipari fejlődésnek köszönhetően minden gyárban nagy az emberhiány.

Stílus

A viktoriánus stílust definiálni igen nehéz, mivel nem formai jegyek alapján lehet meghatározni, inkább egyfajta gondolkodásmódot, életszemléletet tükröz, melynek alapjai a hagyománytisztelet, a célszerűség szem előtt tartása.

Ruházkodás, divat
A divat minden stílust felhasznált, amit használhatónak ítélt. A divatban mutatkozó zűrzavar is a stilisztikai tanácstalanságot dokumentálja, amely - liberális elvek szerint - szabad kezet adott, és formában, színben és az uralkodó divatban is teret engedett az egyes ember személyes ízlésének. A XIX. század második felében általában elmondható, hogy a ruházkodás egyre egyszerűbb, az alkotórészek száma egyre kevesebb lett. A krinolinhoz még mindig számos alsószoknya kellett, és ezek nem tűntek el az abronccsal együtt. A század utolsó öt évtizedében csökkentek ötről, sőt hétről egyre. Annál nagyobb figyelmet szenteltek a készítők és a vásárlók arra a maradék egy alsószoknyára. A directoire leheletvékony ingruhái óta a nadrág állandóan fontos alkotóeleme a női ruhatárnak. A direktórium idején testhez álló trikóanyagból készült térdig ért, díszítések nélkül -, a biedermeier hosszabbá tette és díszessé; csak a század végén rövidítették meg radikálisan.
A frizuradivat nem egységes: egyszer a fontange-ra emlékeztet, máskor rövid vagy föltűzik, leggyakoribb formájában simán hátrafésülik, és a tarkón szalaggal kötik át. Kedvelt kiegészítő kellék a legyező és a csipkés napernyő. A legyezőt nemcsak bálokon, koncerttermekben és a színházak nézőterén használták, hanem nyári sétákon a szabadban is.

A XIX. század folyamán a férfiak öltözködése kétségtelenül gyorsabban fejlődött, mint a nőké, de századunkban a női divat megint utoléri, és sok tekintetben előbbre is van. Zakó, frakk - ezek maradtak a férfiöltözködés legfontosabb elemei Csak a szabás változott időről időre, és a sportöltözékek állandó hatására egyre kényelmesebbek lettek a ruhák. Meg kell még említeni a különböző kabátformákat, a kétsoros és rejtett gombolású felöltőt, a derékra szabott paletot-t és a sportos, kényelmes raglán kabátot. Mindezek a ruhadarabok tompa színekben készültek, az uralkodó színek a fekete, a szürke, a barna és a kék.

Természetesen a ruházat minősége és formája minősíti a viselője társadalmi státuszát, foglalkozását, munkakörét is.

(Kattintással megnyitható)

Építészet
A XIX. század harmincasas, negyvenes éveiben virágzott az angol romantika, ekkor már valóságos divat volt a neogótika. (Ezt az időszakot gótikus újjászületésnek - gothic revival – nevezték.) A század közepén felépült a londoni Houses of Parliament, Charles Barry tervei alapján, majd a Tower Bridge is, mely stílusával a Towerhez kíván illeszkedni. Nyugat-Európában a század második felében a neogótikát és általában a neostílusokat kiszorította az eklektika és a vasvázas építkezés.

London számára a tengeri kapcsolat a városon belülinél is fontosabb volt, így a parlament előírta, hogy a nyugati hídnak biztosítania kell a legnagyobb tengeri hajók áthaladásának lehetőségét is. Ez az előírás vezetett a felnyitható középső nyíláshoz, amit egy kétszárnyú billenőhíd alkot. A Tower bridge nevét a közelben található londoni Towerről kapta. Építését 1886-ban kezdték el, és 1894-ben fejezték be.

A belső terek ebben a korban általában a rendeltetésüknek megfelelő hangulatot tükrözik, minden jól átgondolt. Egy középület vagy egy bank épülete az állam vagy a cég nagyságát hirdetik, a lakások otthonosak, kényelmesek. Az angolok nemcsak szokásaikat, de tárgyaikat is őrzik. Ritkán dobnak ki bármit is, különösen, ha az már generációk óta a család tulajdona. Egy angol otthon már-már zsúfoltnak tűnő szalonja vagy ebédlője sokszor nemcsak a család, de egész Anglia történetét is elmeséli nekünk. Télikert, könyvtár-, vendég- és szivarszoba. Milyen beszédes nevek. Sőt! Adott hangulatban megkockáztatja a szemlélődő, hogy az egykor volt helyiségekben a mai napig érezni véli a friss mezei virágok, az ötórai tea, a sütemény valamit a nemes szivarok varázslatos illatát.
A felhasznált színeket minden esetben a természetes markáns jelzővel illethetnénk. Óarany, bronz, bordó, méregzöld és még megannyi határozott szín. A falakat néhol mennyezetig, néhol pedig csak a párkány magasságáig, mahagóni vagy más, többnyire sötétebb fával borítják. Fölötte elegáns, rámába feszített szövettapéták, bordűrök, réz falikarok. Tovább

Elmondható, hogy a klasszikus vonalvezetés tradicionális anyaghasználat jellemző minden kis részletre. A nehéz függönyöktől kezdve, a Thomas Chippendale által tervezett bútorokon át, a gyermekek porcelánbabáin keresztül, a verandán elhelyezett faragott hintaszékig, külön-külön is egy iparművészeti tárgyat képviselnek. Minden tárgy jelenléte elengedhetetlen, ha funkcionális, nélkülözhetetlen és szép.

A viktoriánus technológia egy igen bájos aspektusa a tiszta és töretlen optimizmus. Az embert borzasztóan szórakoztatja saját okossága, és azt hiszi, ő az ura mindennek, amit csak észlelni tud. Látszólag minden problémát meg lehet oldani bonyolult réz óraművek vagy kerregő gépek segítségével. Talán ezért nem csodálkozunk azon, hogy egy épület minden szegletében megtudhatjuk a pontos időt. Órák, órák és órák mindenhol. Az épület borostyánnal befutott homlokzatán egy jól látható toronyóra, a nappali gyönyörű faragásokkal díszített kandallóján egy kandallóóra, az ebédlőben az elmaradhatatlan ingás negyedütős állóóra, a könyvtárszobában a füles-fotelből jól látható falióra.

Érdekes és merész érzelmi megoldás a festmények elhelyezése. Van, amelyik festőállványon, térelválasztó elemként és van, amelyik egyszerűen a falon került elhelyezésre. Érdekes megjegyezni, hogy témájukban jól megférnek egymás mellett az ősök portréi, a vadászjelenetek, az angyalok és a csendéletek. A belő terek kialakításánál viszont nagyon kellett figyelni arra, hogy hajszálvékony a mezsgye a luxus térélmény érzete és a giccs között. Felismerve a problémát, és kielégítvén az igényeket, megszületett egy új szakma, a szalontervező.

Technológia és fejlettség

A viktoriánus kori embert lenyűgözi a tudomány és haladás. Úgy hiszik, ugyanúgy tudnak a társadalmon javítani, ahogy technológiájuk fejlődik. Az egyetemi tudomány növekvő szakszerűségén túl sok úriember és úrhölgy szenteli idejét a természetrajzról végzett tanulmányoknak.
Charles Darwin munkássága is ennek köszönhető, 1859-ben jelent meg a Fajok eredete című könyvében az evolúciós elmélet.

Számos kommunikációt elősegítő fejlesztés terjedt el ebben a korszakban, főleg, mivel a gőzt használó szerkezetek is egyre népszerűbbek lettek. Az ipari forradalom húzóágazatai folyamatos fejlesztési igényt és tőkét biztosítottak minden más ágazatnak is, ezáltal rengeteg technikai újítás valósult meg ezekben az időkben.
A gőzgép kiterjedt hasznosításának következtében a textilipar pedig valóságos forradalmat élt át. A nyomdák kapacitását is látványosan megnövelte a gőz működtette nyomdagépek elterjedése. 1814-ben először a Timest kezdték ilyen korszerű technikával nyomtatni, majd a század negyvenes éveitől a könyvnyomtatásban is széles körben alkalmazták.
A vasúthálózat szinte eszelős gyorsasággal történő fejlesztése az ipartelepítést nagymértékben megkönnyítette, lehetővé tette egyúttal a munkaerő gyors átcsoportosítását is. A vasút szimbolikus, szinte mágikus erőként jelenik meg a szépirodalomban is, hiszen egy teljesen újfajta mentalitást és életformát határozott meg. A kor embere a távolságok csökkenését, a tér és idő összezsugorodását tapasztalhatta, olyan országrészekre juthatott el könnyűszerrel, ahova vonat nélkül aligha. A vonat pontos menetrendhez igazodott, ezáltal fegyelmezve az emberek időérzékét.


Kommunikáció, média A mai világ fontos médiaeszközei, mint a televízió, nem léteztek, a kommunikáció más fajtáit használták. Tovább
A telegráf (távíró) a leggyorsabb és a legmegbízhatóbb eszköz, a '90-es évekre egy távirat Ausztráliába már kevesebb, mint három óra alatt eljut. Telegráfirodák londonszerte minden utcában találhatóak.
1888-ban az Egyesült Királyságban húszezer telefon működött, a legtöbbje Londonban. Főleg Telefonközpontok által üzemelnek, operátorokkal továbbítva a kapcsolatot. A közvetítés nehézkes, mivel a vonal zavaros még a legközelebbi célállomásra is.
A postaszolgálat, főleg Londonban, kiváló, a város nyolc postai kerületre van osztva, és naponta tizenegyszer-tizenkétszer kézbesítik küldeményeket reggel fél nyolc és este hét között. A legtöbb levél még aznap kézbesítésre kerül, amikor feladják. Szintén egy fontosabb újítás a Penny Black, az első postai bélyeg, ami postaköltséget szabványosítja távolságra való tekintet nélkül.
Fizetett kézbesítőket is gyakran fogadnak Londonban, a visszavonult katonák, főbiztosok kifejezettem megbízhatóak, és alkalomra vagy napra is fel lehet bérelni őket.
A legtöbb londoni számára az újság a leggyorsabb módja, hogy megtudják, mi történik a városban és a nagyvilágban. Csak Londonban ötszáz újság és magazin létezett ebben az időben, fizikailag is létező szerkesztőséggel (Daily news, Daily Telegraph, Mornin Advertiser, Standard, Daily Chronicle, Punch, Citizen, Echo, Times, St. James Gazette, Evening News, Illustr.ated Police News, The Strand, Beeton's, Pearson's).

Közlekedés, szállítás A postakocsik munkáját gőzhajók és -vasutak segítették, de az emberek és nyersanyagok szállítását is biztosították. Tovább
A vasútépítés, lévén teljesen magánkézen még minden racionalizált tervezést nélkülözött, s a különböző cégek között olyan őrült verseny folyt, ami gyakran két nagy város között párhuzamosan megépített vasútvonalakat eredményezett. A vasúttelepítés a 19. század negyvenes éveiben érte el csúcspontját s a parlament azon kísérletei, hogy a vasútépítést állami felügyelőség alá vonják, még hosszú ideig kudarcot vallottak. 1848-ban Anglia vasútvonala elérte az ötezer mérföldet (= 8.045 km).
A légi utazás a forrólevegős vagy hidrogénnel töltött léghajókkal történik, viszont autó, mint olyan, nem létezik még, így a távoli utazások szárazföldön lovaskocsikkal, még inkább vasúttal valósul meg, míg a tengeren természetesen a hajós utazás a jellemző. A gőzhajók, mint például a SS Great Britain és SS Great Western, egyszerűbbé teszik nemzetközi utazást, és a kereskedelmet is.
Egy átlagos utazás lóval történik, vagy önmagában, hátasként ülve, vagy kocsikat kötve az állatok mögé. A fővárosban a kétkerekű "taxi" a jellemző, ami két ember számára biztosít utazást, négykerekű testvéreiben pedig már négyen is elférhettek, a nyitott kocsikat pedig a királynő tiszteletére Viktóriának keresztelik.
Megfizethető tömegközlekedésnek számít még az omnibusz és a villamos (tram) is, amik szintúgy ló által vont járművek. Az omnibusz általában kétemeletes, olcsó, de túlzsúfolt, a bejárt vonalakon rendszeresen közlekednek reggel nyolctól éjfélig. A villamos annyiban különbözik az omnibusztól, hogy előre kiépített vasúti síneken vonják őket, nagyobb járatsűrűséggel.
1890-ben nyílik meg az első földalatti vasútvonal, a Norther Line. A korai metrózás roppantul egészségtelen, a szűk járatokban terjedő füst és korom miatt, mégis a londoniak kedvenc közlekedési módszerei közé tartozik, csak úgy, mint a kerékpár, ami szintén ekkor válik a lovak riválisává.

Fényképészet A francia Louis Daguerre-nek és az angol William Foxnak köszönhetően 1839-től virágzott a fényképészet. Tovább
A celluloid film 1887-es, majd az első, kifejezetten amatőr- és hobbifotósok számára kifejlesztett gép 1888-as kifejlesztésével és piacra dobásával, illetve az előhívólaborok megnyitásával George Eastman és Henry Strong cége, az Eastman Kodak Company több mint egy évszázadra bebetonozta magát a vezető fotográfiai cégek közé, mely gyakorlatilag egyeduralkodó volt. Noha az első színes képet az angol fizikus, James Clerk Maxwell készítette 1861-ben, azok az 1910-es évekig ritkaságszámba mentek.
A fényképezőgépek többnyire kézitáskába építettek voltak, harmonikacsuklójú fókuszáló objektívvel. A korábban vakuként szolgáló magnéziumdrót drága volt, használata pedig körülményes. A megfelelő villanószer előállítására az áttörés 1887-ben történt, amikor a német Adolf Miethe és Johannes Gaedicke felfedezte a jól használható villanóport, amely magnézium és kálium-klorát keveréke volt. A villanóport egy tartórúdra szerelt tálkán égették el, az égéskor keletkezett fénymennyiség arányban volt a por mennyiségével. A villanóport mechanikusan keltett szikrával, vagy alkoholos lámpával gyújtották be.
A halotti portré is ekkoriban válik divattá: az elhunyt családtagot a temetés előtt szép ruhákba öltöztették, hogy így fotózzák le, a képet pedig a fogadószalonban állítják ki.

Közművek Étel, szennyvíz, gáz, elektronika, a mindennapi élet reformjai. Tovább
A technikai fejlődés az élelmiszerek minőségét és az étkezési szokásokat is megváltoztatta, a közlekedés gyorsulása lehetővé tette az élelmiszerimportot, amire Anglia ezidőtájt igencsak rászorult. 1880-tól a tartósítás korszerű formájára, a fagyasztásra is van példa: ekkor érkezik az első rakomány fagyasztott hús Ausztráliából.
A legnagyobb lépés a szennyvízrendszer kiépítése volt 1858-ban Joseph Bazalgette tervei alapján. Hasonló közegészségügyi reformok történnek a város zsúfolt, piszkos utcáiban is. A szappan pedig a leginkább reklámozott termék, ami mind hozzájárul az átlagos élettartamnövekedéshez.
Thomas Edison 1879-ben jegyeztette be a szénszálas izzólámpáját, mely gazdaságosan volt üzemeltethető. 1880-ban Joseph W. Swan volt az első ember a világon, akinek otthonában izzólámpák világítottak, és az ő háza volt az első, amelynek áramellátását vízenergia biztosította. Az első villamosszékkel végrehajtott kivégzésre 1890-ben kerül sor.
Az 1880-as évekre a gázhálózatot is kiépítették, minek segítségével szinte az összes polgári házba eljuttatták a gázvilágítást és -fűtést. Az iparban és az utcákon is ekkorra terjedtek el a gázlámpák. 1887-ben már volt villamos árammal működő lámpa is az utcákon, de még négy év kellett hozzá, mire a villanyhálózatot teljesen kiépítik.

Egészség és gyógyászat

1848-ban az egészségügyi állapotok javítása céljából a helyi hatóságoknak alárendelt közegészségügyi testületek (Public Health Board) felállítását rendelte el a parlament.
A gyógyászatban ekkoriban kezdik használni az étert, egy erősen gyúlékony gázt altatásokhoz. Nem sokkal később azonban bevezetik a kloroformot is, ami kevésbé gyúlékony, ugyanakkor igen egészségtelen.
Az altatás lehetővé teszi a fájdalommentes műtéteket, ami a fogászatban igen hasznos volt, mivel a cukor elterjedésével egyre többek szorultak foghúzásra és fogpótlásra.
1867-től a kezelésekhez kesztyűt használnak, a beavatkozások előtt és után pedig a kórházi dolgozók kötelesek szappannal kezet mosni, illetve alkoholos oldattal fertőtleníteni az eszközöket.
Az 1869-ben szabadalmaztatott vibrátort - melyet akkor még egy gőzgép hajtott - egy angol orvos kezdte el használni kifejezetten a hisztéria kezelésére.
1890-ben Dr. Gottlieb Bruckhardt egy svájci elmegyógyintézetben hajt végre részleges lobotómiát páciensein. Ez az agy elülső részének, a homloklebenynek az effektív megsemmisítését jelenti. Az eljárás személyiségváltozással, vagy szellemi leépüléssel jár. Régebben skizofrénia, krónikus depresszió illetve szorongások kezelésére használták.

Erotika a századfordulón (18)

Megtekintés

"A szexuális kapcsolatok nem szublimált, racionalizálatlan kifejezése a gyönyör, mint olyan felszabaduláshoz vezet – ez pedig egyszersmind a munkáért való munka értékvesztésével jár együtt. A munka értéke és a gyönyör szabadsága közti feszültséget az egyén nem tudja tolerálni. Az egyének tudomást szereznének a munkakörülmények reménytelenségéről és igazságtalanságáról, így nem lehetne fenntartani a burzsoá világ szociális rendjét." - Herbert Marcuse

Nyilvánosan nem beszélnek az erotikáról, de a családon belül nyitottan kezelik a témát. Ellenben házasság előtt az átlagos emberek nem sokat tudnak a testiségről, egyesek csak a vidéken látott állatokat tudják példának felhozni.
Az egészséges házasságban azonban a szeretkezés gyakori, és élvezetes örömforrásnak is bizonyul, ellenben a legtöbb híreszteléssel. Egy 1867-ben született nő egyenesen "a hosszú és biztos házasság zálogának" nevezte a kielégítő szexuális életet.

A homoszexuális tematikát e korban egyrészt az ókori görög művészet iránti hódolat táplálja, valamint az a nézet, hogy a két férfi közti barátság valamiképp tisztább kifejeződése a szerelemnek, mint a heteroszexuális kapcsolat. Ennek ellenére a kor konvenciói szerint a homoszexualitás nem elfogadható.
A századvégen mind a művészet, mind a pornográfia a hermafroditizmussal, a transzvesztitizmussal, a biszexualitással és a homoszexualitással játszadozik.
Az 1890-es években születtek az erotikus irodalom legérdekesebb és legkifinomultabb művei. 1893-ban publikálták az Oscar Wilde közreműködésével íródott Teleny-t, melyet az első modern homoszexuális témájú regényként tartanak számon.

Az 1857-es Londonban a szex általános szórakozás volt: 6000 bordély és közel 80 ezer prostituált várta a kiéhezett férfiakat.
A közismert mítosz szerint a viktoriánus kor átlag angolja olyannyira frusztrált a mindennemű szexualitástól, hogy még e legkisebb hasonló utalásokat is megpróbálja eltüntetni az életéből. Mindez azonban csak a felszín, mivel a társadalmat a mainál is jobban átitatta a szexualitás és a pornográfia.
1857-ben meghozták az első Obszcén Publikációs Törvényt, amely (amellett, hogy bevezette a pornográfia szó használatát) felhatalmazta a vámosokat, hogy kobozzák el az erkölcstelen vagy obszcén nyomtatványokat, festményeket, könyveket és egyéb termékeket. Akkor úgy tűnt, ez a legjobb módszer arra, hogy megállítsák a francia pornográf anyagok beáramlását az országba. E szigorított törvénykezéssel próbálta betiltani a pornográf iratokat a 19. század Angliája, de csak azt érte el, hogy áruk az egekbe szökött.
1868-ban bevezették a Hicklin-szabályt – ennek segítségével döntötték el évtizedeken keresztül, hogy milyen anyag számít obszcénnak: eszerint minden olyan anyagot cenzúrázni kell, mely elronthatja azokat, akiknek értelme nyitott az erkölcstelen hatásokra.
A francia, illetve angol kalóz-kiadók által forgalomba hozott szexuális témájú művek egyre növekvő (példány)számától függetlenül Nagy-Britanniában a Kicsapongást Elnyomó Társaság (Society for the Suppression of Vice) folytatta tevékenységét: ötvenöt év alatt a kiadók 97%-a ellen nyert pert.
A szabályzás közel egy évszázadig volt érvényben, és elég ellentmondásosan valósult meg, a törvény végrehajtásában ugyanis igen képmutatónak bizonyultak az angolok: 1885-ben W.T. Stead újságíró például megírta, hogy míg az irodalmi alkotásokat komolyan üldözték, a gyakorlatban senkit nem büntettek meg, amikor Londonban alig öt fontért lehetett fiatalkorú prostituálthoz jutni.

A már megszokott, bűnbeeső szűz-tematika mellett a korbácsolás központi témája a korabeli angol pornográfiának. A főleg felsőosztálybeli férfi olvasóközönség, melynek felcsigázta az érdeklődését a korbácsolás műfaja, több mint valószínű, hogy a verés e formáját megtapasztalhatta gyermekkorában, az iskolában. Egy elmélet azzal magyarázza a viktoriánus kor érdeklődését a korbácsolás iránt, hogy a nemi szervek helyett a fenék lett a legfőbb erogén zóna. Az irodalmat elemezve rájövünk, hogy bár a szexuális izgalom legfőbb központjai, a nemi szerveket a szövegek szinte sosem említik.

Egyéb érdekességek

Társadalom

A Viktoriánus kor a dicsőség, a jólét és a misztériumok korszaka, ahol azt tartották; ami megtörténhet az meg is fog. A "Nagy Változások" időszaka: többek közt ekkor születtek radikális parlamenti reformok, fellendült a gazdaság, új eszmék jelentek meg a vallásban, újjászületett az irodalom, a művészet és a zene, és végül, de nem utolsó sorban felemelkedett az új arisztokrácia.
A hosszú ideig uralkodó Viktória korát éppen úgy nosztalgiával emlegetik ez a kor azonban csupán távolról volt egységes, jól szervezett és csillogó; a felszín alatt sokféle és bonyolult konfliktusokat rejtett.

A kor homlokzata mögött igen gyakran társadalmi hazugságok, felemásság és csalás húzódott meg. A viktoriánus közerkölcsöt tettetés és álság tette kétarcúvá: a külsőséges ragaszkodás a társadalmilag elfogadott normához és egyszersmind annak titkolt vagy leplezett, de folyamatos megsértése. Jellegzetes példája ennek a (gyakran rossz) házasságok mindenáron való fenntartása és a virágzó nagyvárosi prostitúció, a bigottság és álszentség melletti széles körű iszákosság és bűnözés, a "finomság" és tisztesség kultusza mögötti alig titkolt agresszivitás és durvaság.

A viktoriánus morál jellegzetes kettős: teátrálisan kifelé fordul és mesterkélt társadalmi várakozásokat teljesít, miközben a valóságban feldolgozatlan és primitív belső késztetéseknek enged. A viktoriánus ideál és morál felesel egymással: a brit társadalom álerkölcsöket alakít ki, mert a valódiakkal nem tud eleget tenni saját eszményeinek.

Osztályok

Viktória királynő Angliájának erkölcseit egy zárt, hierarchikus társadalom merev normái szabályozták. A magasabb osztályok az udvarra s az arisztokráciára tekintettek mintákat keresve. A viktoriánusok nagy hangsúlyt fektetnek az osztálykülönbségekre. Az alapvető feltevés, hogy az osztálystátusz jelentős, de mégis megfoghatatlan különbéget ad az egyéneknek - és mindez csakis a vérből, a származásból következhet. A származás, öröklés, vagyon alapján létrejött osztálykülönbségek merevek, mondhatni átjárhatatlanok, és leszármazottakon keresztül hagyományozódnak.
Az oldalon - és leegyszerűsítve a kései viktoriánus korban nagyjából négy osztályt különböztethető meg: A felső osztály, avagy arisztokrácia (nemesség, földbirtokosok, magas beosztású kormányalkalmazottak, vagyis, akik nagy vagyonnal rendelkeznek), középosztály (szaktekintélyek; orvosok, ügyvédek, tudósok, és néhány kivételesen képzett kereskedő), munkásosztály (szakmával vagy a nélkül, de többnyire kétkezi, egyszerű munkát végezők; szakácsok, szolgálók, gyári munkások), nincstelenek (akik a napi megélhetésükért, lakhatásukért küzdenek, lehet, nincs szakmájuk, egzisztenciájuk).
Egy arisztokrata örökli a vagyonát és a státuszát, címét, legyen az herceg, báró, báróné, lady vagy lord. Természetesen a nemtelen, de magas osztálybéliek is arisztokratának számítanak, ám jóval kisebb hatalommal vagy befolyással, vagyonnal. A királynő hatalma kiterjedt az arisztokráciára és az újonnan meggazdagodott üzletemberekre és bankárokra is. A jogcímek könnyen megvásárolhatóak voltak. Az arisztokrácia alkalmanként nagy szociális jelentőséggel bírt a brit társadalomban. A középosztályon belül is - az arisztokrácia alsóbb és felsőbb tízezrei mintájára - előfordulhat a rétegződés. Lehet egy, szinte az arisztokrácia alsó határáig felemelkedő, magas státuszú személy is a középosztály tagja.
Az osztályokat az életszínvonal, a foglalkozás, a munka minősége is megkülönbözteti egymástól. A nincstelenek a napi létükért küzdenek. A munkásosztály már a lakhatásuk és egyéb szükségleteik élhető fenntartásáért harcolnak. Az alsó társadalmi rétegekre - a nincstelenekre és a munkásosztály tagjaira gyakran jellemző a kriminalizáció. A megélhetési bűnözés a leggyakoribb ezekben a csoportokban, veszélyeztetetteknek számítanak a városiasodott, rossz és nyomornegyedekben élők, az iskolázatlanok.
A középosztály már más célokat határoz meg magának a munkájában, az életkörülményeiket is nagyobb tőke bitrokában tudják fenntartani, már-már a luxusba is hajolhat az életminőségük. Az arisztokraták többségénél pedig az is elmondható, hogy generációk eltarthatóak akár munka nélkül, a felhalmozott családi örökségből, a meglévő vagyon fialtatásából, fényűző hétköznapi körülmények között. Túlnyomórészt az arisztokraták (főleg a nők) nem is rendelkeznek polgári foglalkozással, a társasági státusz megszerzése, a megbecsültség fenntartása azonban fontosabb volt számukra. Hétköznapi igényeik kielégítésére az alsóbb osztályokból fogadhattak személyzetet.

Az osztályok közötti átjárhatóság nagyon rugalmatlan. Lefelé könnyebben, felfelé nagyon nehezen átjárhatóak. Azonban ritka az, amikor egy magas osztályban lévő személy alacsony státuszú munkát választ - ezzel nem csak a saját megélhetését kockáztatja, de a közösség rosszallását is kiválthatja.

A nők helyzete

A politikai stabilitást leképezte a korszak családideálja: a matriarchátus elvei alapján működő nagycsalád. Ez a modell azonban csak az arisztokrácia és a középosztály ideálja lehetett, hiszen az iparosodás a nincstelen asszonyok százezreit kényszerítette az iparba a férfiakénál rosszabb anyagi feltételek ellenében. A jómódú családok asszonyai jelentős szabadidővel rendelkeztek, aminek jó részét karitatív munkavégzésre használták. A felsőbb osztálybéli asszonyok neveltetésük körülményeinél fogva a férfivilágtól messzebb álltak, mint az alsóbb osztálybéliek, őket ugyanis lányok számára szervezett szigorú magániskolában taníttatták, vagy nevelőnőket alkalmaztak oktatásukra. Általában a háztartás vezetésénél és az utódok nevelésénél nem vártak el többet az asszonyoktól. Jellemző, hogy a Lovell-féle Chartista mozgalom követelései között még egyáltalán fel sem merül a nők szavazati jogának kérdése 1836-ban.


A század második felében azonban a modern közlekedés és még inkább a telefon és távírda elterjedése egyre képzettebb és nagyobb számú női munkaerőnek jelentett munkalehetőséget a hivatalokban. A hetvenes évektől a század végéig az irodai munkák jelentős részét nők látták el, melynek következményeként megalakultak a női szakszervezetek és szerveződni kezdtek a női emancipációs mozgalmak, melyek az általános emberi emancipáció részeként foghatók fel.
Noha a 80-as években a szervezett prostitúció virágzott Londonban, erről nem volt ildomos tudomást venni. Egy válás - a családvédelem bigott túlzásbavitele miatt - karriereket döntött romba, egzisztenciákat semmisíthetett meg. Hacsak a család nem volt elég tehetős, a férjhez menni nem tudó női családjogok jelentős gondot jelentettek a szűk közösségeknek.

Városiasodás, ipari civilizáció

A robbanásszerűen fejlődő ipar rövid időn belül hatalmas tömegeket vonzott a városokba, ami a korszak egyik legsúlyosabb és mindvégig megoldatlan problémáját eredményezte: a lakáskérdést, s ennek függvényeként a szociális gondok egész sorát. Ekkor alakulnak ki a nagyvárosokban az esztétikátlanságuk és egészségtelenségükről hírhedt munkás nyomor-negyedek. A korszak kezdetén gyakorlatilag semmiféle városfejlesztés nem létezett, sőt 1851-ig a nyolcnál több ablakos épületekre ablakadót is kivetettek. Nem véletlen, hogy az 1851-es londoni világkiállításon Albert herceg saját maga egy munkáscsalád számára tervezett modell-házat állít ki, melynek gyakorlati megvalósulása nyilván sokáig illúzió marad a tömegek körében. A városmag körüli egészségtelen zsúfoltság ellenreakciójaként jönnek létre az elővárosok vagy kertvárosok, ahova a kishivatalnok, a középosztály alsó rétegeinek képviselői kimenekülnek, ezáltal is nyilvánvalóvá téve a munkásoktól való elkülönülésüket. Ebből a korból s ebből a középosztálybéli elkülönülési vágyból fogant az a jellegzetesen angol gyakorlat is, mely szerint a háznak nem számot, hanem külön nevet adtak. A kertvárosok gyors fejlődését a vasút fejlesztése is elősegítette. 1883-ban az "olcsó vonatok törvénye" (The Cheap Train Act) hivatalosan is támogatta a lakosság gyors közlekedését. Az intézkedésekre nyilván nem szociális, hanem elsősorban gazdasági megfontolásokból került sor.

A vasút és az iparosodás gyors ütemű fejlődése, az egészségtelen nyomornegyedek kialakulása az ember addig sosem tapasztalt elidegenedését eredményezte. A rendkívül hosszú munkaidő (gyakran tizenkilenc órás), a munkás-érdekképviselet hiánya és az olcsó gyermekmunkaerő kizsákmányolása jellemezte a korszak első szakaszát. A gyermekmunkaerő embertelen kihasználása ébresztette rá a nemzeti tudatot a kor visszásságaira először, s a tizennyolc év alattiak munkaidejének korlátozása (1833) volt az első olyan intézkedés, amelyben az állam a munkaadó és munkavállaló viszonyának szabályozására tesz kísérletet.

Politika

A pozitív intézkedéseket általában nem humanitárius, hanem utilitarista meggondolások alapján lehetett a törvényhozáson keresztülvinni, s az ember is elsősorban munkaereje miatt vált értékessé. Mindezek a lépések és számos mások is azt példázzák, hogy a viktoriánus Anglia történetét politikai szempontból egyrészt az egyén iránti felelősség növekedése jellemzi, másrészt pedig az egyéni és kollektív politikai képviseletért folytatott harc. Ez az időszak ugyanakkor a növekvő hatalmú középosztály kora, akik gazdasági erejűkhöz méltó politikai hatalmat is követlenek. A korszak többször bebizonyította azt, hogy gazdasági, polgári nyomással a törvényhozás befolyásolható, s a parlamentben az alsóháznak van már döntő szava. A munkásrétegek anyagi és számbeli erősödésével együtt járt az alanyi jogon biztosított politikai szavazójog megszerzését célzó mozgalmak erősödése. Ilyen össze-függésben az 1836-ban induló William Lovett neve által fémjelzett Chartista mozgalmat kell megemlítenünk, amely demokratikus eszméit fokozatosan reformok útján próbálta megvalósítani.

A szakszervezeti mozgalmak erősödése szintén jellemzője volt a kornak. A szakszervezetek, melyek már országos, egységes fórumokba tömörültek, egyre inkább olyan erőt képviseltek, amely az iparra és közvetve a törvényhozásra is befolyást gyakorolt. (A századfordulón a szakszervezeti tagok száma meghaladta a kétmilliót, a hatvanas évek elejétől minden nagykorú férfi polgár szavazati jogát törvény szavatolta.) Az 1871-es Párizsi Kommün és az erősödő francia szocialista mozgalmak, valamint a Londonba menekült Karl Marx hatására 1881-ben megalakult a Demokratikus Federáció, s 1893-ban a Független Munkáspárt (Independent Labour Party) is, ami a munkások politikai erejének növekedő szerepét jelezte. A szocialista mozgalmat jórészt az idealizmus és az anarchikus gondolatok jellemezték. Az idealizmust képviselő vonulatba tartozik az 1884-ben létrehozott Fábiánus Társaság (Fabian Society), melynek képviselői az intellektusba vetett hittel, személyiségformáló apró lépések révén képzelték el a társadalmi reformot. Legismertebb képviselői Sidney Webb és Bernard Shaw.

Nagy Brittania történelme

Őstörténet

Nagy-Britanniát az ember már több százezer évvel ezelőtt benépesítette. A római inváziót megelőzően a szigeten élt népek egyike sem hagyott ránk írott emlékeket, így történelmüket, kultúrájukat és életmódjukat régészeti kutatások révén ismerjük.

A szigetek lakóiról az első írásos emlék a görög Pütheásztól származik, aki i.e. 325-ben hajózott el a sziget partjai mentén. A neolitikumtól élénk kereskedelmi és kulturális kapcsolatok jöttek létre a szigetlakók és a kontinensen élő népek között, elsősorban a bronz alapanyagául szolgáló, a szigeten bőségesen fellelhető ón exportja révén.
A kontinens peremén elhelyezkedő szigetre az új technológiák a központi területeknél jóval később jutottak el. A hagyományos történetírás szerint Nagy-Britannia őskori történelme az újabb és újabb bevándorlási hullámok sorozata, amelyek során a betelepülők új kultúrákat és technológiákat hoztak magukkal. Az újabb kutatásokon alapuló elméletek azonban azt állítják, gyakran inkább az őslakosok vették át az új technológiákat, nem pedig „megszállók” révén kerültek a szigetre.

A római fennhatóság ideje

Caius Julius Caesar i. e. 55-ben és 54-ben felderítő célú katonai expedíciókat vezetett Britanniába. De Bello Gallico című művében azt írja, hogy a terület sűrűn lakott és népei hasonlítanak a kontinensen élő gall népcsoportokra. A megtalált pénzérmék és a későbbi római írók nyomán ismerjük néhány briton uralkodó nevét és tetteit.

A britonok szigetét Claudius császár hódította meg i. sz. 43-ban. Az új római provincia neve Britannia lett. A császárkori római szerzőknél viszonylag kevés említés történik Britannia történelméről. Például csak egy mondatot találni arról, hogy miért épült Hadrianus fala. Claudius inváziójáról többet tudunk, és 61-ben Tacitus megírta Boudica (Boadicea) királynő történetét. Az 1. század után azonban a római történetírók már csak a véres eseményeket említik.

Nagy-Britanniában a római uralom, amely nem terjedt ki a sziget egészére, 43-tól 410-ig tartott. A rómaiak és a szigetlakók között már a megszállás előtt is élénk kapcsolatok álltak fenn, főként a sziget érceinek kereskedelmére alapozva. Mindazonáltal a rómaiak jelentős mezőgazdasági, ipari, urbanizációs és építészeti újításokat vittek a szigetre, amelyek révén máig ható örökséget hagytak hátra.

A germán megszállás

Róma fennhatósága az évek során hol erős, hol gyenge volt, 410-ben pedig végleg elhagyták a Brit-szigetet. Ekkor bukkantak fel az angol nép kialakulásában meghatározó szerepet játszó, hódító germán törzsek. A hódítók elől Cornwallból, Devonból és a déli területekről sok briton a La Manche-csatornán át Gallia nyugati partvidékére menekült, amelyet korábbi hazájukról Britannia Minornak, azaz „Kis Britanniának” neveztek el (ma Franciaország Bretagne tartománya).

Mai ismereteink szerint a korábbi hazájukból kiszorított germán népcsoportok az V–VI. században két hullámban érkeztek a Brit-szigetre. A germán törzseket először Vortigern, a britonok királya hívta be, hogy segítsenek neki az írek és a piktek elleni harcban. Katonai vezetőik irányításával először a sziget keleti partvidékén telepedtek le. Miközben művelhető alföldeket kerestek, a Temze mellett nyugat felé vándoroltak, és a kevésbé jó minőségű földeket meghagyták a kelta britonoknak. A hódító törzsek nagyobb részét a mai Dániából érkező angolok és a mai Németország északi részéről érkező szászok alkották, kisebb részüket pedig a jütök, a frízek és a frankok egy csoportja. Az angolok adták a nevét később az egész országnak és népének. A két legnagyobb törzs nevéről később a hódítókat együttesen angolszászoknak is nevezték, ami szintén az egész ország népének nevévé vált.

A legújabb nézetek szerint az angolszász hódítók nem söpörték el a kelta britonokat, ahogy azt a XIX. században gondolták. A települések területe és sűrűsége alapján végzett becslések szerint 43-ban, amikor a rómaiak elfoglalták a szigetet, a lakosság három és fél millió fő lehetett. Sok történész úgy gondolja, hogy az Észak-Európából érkező törzsek szinte semmilyen hatással nem voltak a britek genetikai állományára. Azt az elképzelést, hogy a nagymérvű migráció döntő változásokat okozott volna a britek genetikai állományában, a régészek mára már megcáfolták. Az angol nép kialakulásában az egyik legfontosabb időszak kétségtelenül az angolszászok bejövetele volt. Számuk azonban mindössze 10–25 ezer lehetett, túl kevés ahhoz, hogy kiszorítsák az előttük már ott élőket.

A britonok sokáig nem voltak képesek összefogni a megszállókkal szemben. A helyben maradtak egyre inkább beolvadtak a szászokba, az elmenekülők pedig mindinkább a nyugati és északi vidékekre szorultak vissza. 495-ben a Badon-hegyi csatában azonban a britonok fölényes győzelmet arattak az angolszász sereg felett. A végső csapást az 577-es deorhami vereség jelentette a dél-angliai őslakosság számára. A győztes angolszászok most már az ország nyugati részére, a még egységes utolsó briton területek közé is behatoltak, elvágva Wales területét a mai Cornwall, Devon, Dorset és Somerset megyék területét magába foglaló „Nyugati Wales”-től (West Welsh).
829-ben Dore-nál (ma Sheffield külvárosa) Wessex-i Egbert elfogadta Northumbriai Eanred behódolását, ezzel ő lett az első angolszász, aki egész Anglia urának mondhatta magát.

  A lindisfarne-i apátságot ért 793-as támadással kezdetét vette a viking fosztogatások korszaka. A rablások, fosztogatások után a vikingek elkezdtek letelepedni és kereskedni a korábbi lakossággal. Sikeres terjeszkedésük révén a IX. századra uralmuk alá vonták a róluk elnevezett Danelaw nevű területet. Egyik legjelentősebb településük a mai York területén feküdt. A viking behatolás az angol nyelvre is jelentős befolyással volt, mivel az óangol és a vikingek által beszélt nyelv közeli rokonsága megkönnyítette az egymásra hatást.

Középkor

Hódító Vilmos 1066-os győzelme Harold Godwinson felett a hastingsi csatában, majd a normann megszállás éles fordulatot hozott a szigetország történelmében. Vilmos egyszerre uralkodott a jelentős hatalomnak számító Normandiában és Angliában. Ő és nemesei anglo-normann nyelven kormányozták a két országot. Ez még évszázadokig az arisztokrácia nyelve maradt, kitörölhetetlen hatást gyakorolva az angol nyelv fejlődésére.

Az angol középkort a gyakori belső és külső háborúk, lázadások, a nemesség és a királyi udvar intrikái jellemezték. Az ország önellátó volt gabonából, tejtermékekből, marha- és birkahúsból. Fő exportcikke a gyapjú volt, amelyet az északi területeken tartott birkákról nyírtak, és Flandriában dolgoztak fel. A flamand textiliparral fenntartott kapcsolatok legalább annyira befolyásolták a korszak angol külpolitikáját, mint a Franciaországhoz fűződő dinasztikus érdekek.

II. Henrik uralkodása alatt a királyi hatalom megerősödött a bárókéval és az egyházzal szemben. Jelentősen felgyorsult a feudalizmus meghaladása irányába mutató társadalmi fejlődés is.

Utódját, I. (Oroszlánszívű) Richárdot külföldön viselt háborúi kötötték le: a harmadik keresztes hadjárat, és a II. Fülöp ellen franciaországi birtokai megtartásáért vívott háborúk. Öccse, I. (Földnélküli) János ez utóbbiban fivérénél jóval sikertelenebb volt: elvesztette Normandiát (Calais kivételével) és számos más franciaországi birtokot. A hazai nemességgel és az egyházzal végképp elmérgesedett viszonya 1215-ben fegyveres felkeléssé fokozódott, amely rákényszerítette Jánost, hogy aláírja a nemesség jogait garantáló, a király hatalmát korlátozó Magna Cartát.

A fekete halál 1349-ben érte el az országot, becslések szerint a lakosság egyharmadát pusztítva el. A külpolitika továbbra is a szomszédok (írek, walesiek, cornwalliak) elleni háborúkra koncentrálódott, valamint a százéves háborúra a franciák és skót szövetségeseik ellen.

VI. Henrik 1422-ben kezdődött uralkodása alatt a király személyes és elmebeli gyengeségei miatt az ellentétek robbanásig fokozódtak. A feszültségek végül a rózsák háborúja néven ismert polgárháborúban törtek a felszínre, amelyben a királyi hatalom erősen meggyengült. A rózsák háborúja 1485-ben, a bosworthi csatamezőn ért véget, ahol a korábban viszonylag ismeretlen, a Lancaster-házzal rokonságban álló Tudor Henrik (a későbbi VII. Henrik) legyőzte York III. Richárdot, aki a csatában elesett.

Az anglikán egyház létrejötte

VIII. Henriknek a római katolikus egyházzal való szakítása hátterében alapvetően nem hitelvi, hanem az örökösödéssel kapcsolatos problémák álltak. Henrik ugyanis egyáltalán nem mutatott érdeklődést a protestantizmus iránt, annál inkább kívánta viszont Aragóniai Katalintól való válása kimondását. Miután VII. Kelemen pápa ezt megtagadta, és Henrik kikiáltotta magát az anglikán egyház fejévé, az egyházszakadás folytán Róma és London viszonya a végletekig elmérgesedett.

VIII. Henriknek három gyermeke volt, akik rövidebb-hosszabb időre mindhárman elfoglalhatták a trónt. Elsőként VI. Eduárd, aki mindössze tíz éves volt, amikor 1547-ben megkoronázták. Nagybátyja, Edward Seymour, figyelmen kívül hagyva VIII. Henrik végakaratát, lényegében magához ragadta a hatalmat, és felvette a „Protector” címet. Kormányzása 1549-re válságba torkollott: több déli megyében (Kent, Cornwall, Devon) lázadás tört ki, miközben francia-skót invázió is fenyegetett. Végül John Dudley, a Seymour autokratikus módszereit megelégelt Régenstanács támogatásával, eltávolította a „Protectort”, és a maga kezében összpontosította a hatalmat.

  1553-ban, míg VI. Eduárd tuberkulózistól szenvedve halálos ágyán feküdt, Dudley azt tervezte, hogy Jane Grey-t, VIII. Henrik fiatalabbik lányát juttatja a trónra, és összeházasítja fiával, így őrizve meg befolyását. Az örökösödési rangsorban Jane előtt álló Mária azonban – a London utcáin felvonult tömeg támogatásával – megszerezte a hatalmat. A bigott katolikus Mária, V. Károly német-római császár befolyása alatt állva, megkísérelte helyreállítani az országban a katolicizmust. Emiatt 274 protestánst égettek meg máglyán, és Mária rendkívül népszerűtlenné vált mind a lakosság körében, mind az udvarban, ahol férje, II. Fülöp spanyol király embereinek befolyása súlyos érdeksérelmeket okoztott. Népszerűtlensége idővel egyre tovább fokozódott, például miután elvesztette Calais-t, az utolsó angol birtokot a kontinensen.

I. Erzsébet kora

I. Erzsébetnek 1558-as hatalomra jutása után sikerült valamelyest helyreállítani a rendet az Eduárd és Mária alatt káoszba süllyedt országban. Az országot VIII. Henrik óta megosztó vallási kérdéseket is sikerült megnyugtatóan rendezni. Erzsébet sikerei jórészt a protestánsok és katolikusok közötti ügyes egyensúlyozásnak voltak köszönhetők, bár uralkodása vége felé, a Spanyolország elleni háború alatt a katolikusokkal szemben keményebb politikát folytatott. A rabszolga-kereskedelem, amely nagyban segítette Angliát a nagyhatalmi státus elérésében, Erzsébet nevéhez fűződik: 1562-ben ő engedélyezte azt John Hawkins számára.

Erzsébet kormányzása viszonylagos stabilitást teremtett az országban, és sikerrel növelte a királyi hatalmat a régi nemesség rovására. Az angol történelem egyik legdicsőbb haditette is az ő uralkodása alatt történt: 1588-ban Sir Francis Drake vezetésével az angol flotta legyőzte a Spanyol Armadát. Az ezt követő háború azonban súlyos terhet jelentett Anglia számára, és csak Erzsébet halála után ért véget. Uralkodása során a kormányzat szerepe megerősödött, és komoly lépések történtek az egész országban egységes jogrend és közigazgatás megteremtése felé.

Összességében elmondható, hogy a Tudor-kor meghatározó fejezete az angol történelemnek, különösen ami a későbbi időszakra gyakorolt hatásait illeti. Ezek közül a legfontosabb az uralkodó és a Parlament közötti hatalommegosztás kérdésének rendezetlensége volt, ami végül elvezetett az angol polgárháborúhoz. Sok történész szerint Thomas Cromwell, VIII. Henrik főminisztere egyfajta "Tudor forradalmat" indított el a kormányzatban, és kancellársága alatt jelentősen megnőtt a Parlament szerepe. Mások szerint a "forradalom" egészen Erzsébet uralkodásának végéig tartott, hisz ez volt az az időszak, ami alatt lezajlott a reformok konszolidációja. A Királyi Titkos Tanács, amely Erzsébet alatt rendkívül hatékonyan működött, a királynő halálával háttérbe szorult.

A gyarmatosítások kora

1607-ben a Virginia Társaság megalapította az első észak-amerikai angol gyarmatot, Jamestownt. Ezzel vette kezdetét az angol gyarmatosítás. Az elkövetkező időszakban sokan települtek át Angliából Észak-Amerikába vallási vagy gazdasági okokból. A déli gyarmatok földbirtokosai rövidesen Afrikából importált rabszolgákat kezdtek használni a dohány- és gyapotültetvények megművelésére. A gyarmatosításban részt vevő kereskedők az angliai régi földbirtokos réteghez hasonló vagyonokat szereztek, ami megalapozta a középosztály felemelkedését, visszavonhatatlanul megváltoztatva a társadalmi erőviszonyokat.

I. Erzsébet közvetlen trónörökös nélkül halt meg 1603-ban. Legközelebbi protestáns férfi hozzátartozója VI. Jakab, skót király volt, így ő követte a trónon I. Jakab néven. Ezzel ő lett az első uralkodó, aki – ha csak perszonálunióban is, de – egyesítette a Brit-sziget országait. Jakab ellen több merényletet is megkíséreltek, ezek egyikét katolikus összeesküvők, tovább fokozva a katolikusokkal szembeni ellenszenvet az országban.

Az angol polgárháború 1642-ben tört ki, elsősorban a Jakab fia, I. Károly és a Parlament közötti sorozatos összeütközések következtében. A parlamentiek 1645-ös győzelme Nasby-nél lényegében megsemmisítette a királypárti hadsereget. Károly Newarknál megadta magát a skót hadseregnek. A skótok 1647-ben átadták a Parlamentnek. Károly megszökött, és újrakezdte a harcot, de rövid idő múlva ismét a Parlament kezére jutott, majd perét követően lefejezték. 1649-ben kikiáltották a köztársaságot, amelyet 1653-tól „Lord Protectorként” Oliver Cromwell irányított. Őt jóval kevésbé nagy formátumú volt fia, Richard követte, aki rövid idő múlva lemondani kényszerült, és 1660-ban helyreállították a királyságot, és II. Károly végre elfoglalhatta apja trónját.

1665-ben Londont pestisjárvány sújtotta, egy évvel később pedig tűzvész pusztított a városban, amelynek 15 000 épület esett áldozatul, és bár hagyományosan 10-nél kevesebb emberéletet tudnak a tűz martalékának, újabb feltételezések szerint több száz, de inkább több ezer áldozata is lehetett.

  1707-ben az Acts of Union (Egyesülési Törvény) kimondta Anglia (és Wales) és Skócia egyesülését Nagy-Britannia Egyesült Királysága néven (röviden Nagy-Britannia Királysága). Bár mindkét ország parlamentje jóváhagyta a törvényt, a skótok csak erőteljes angol gazdasági nyomás hatására voltak kénytelenek elfogadni azt.

Az ipari forradalom

A XVIII. század végén és a XIX. század elején (a világon elsőként Nagy-Britanniában) lezajló ipari forradalom nagyarányú átrendeződést hozott, átalakítva a korábbi mezőgazdasági alapú társadalmat. A korábban a mezőgazdaságban foglalkoztatott népesség tömegesen áramlott a városokba, ahol számos új munkahely jött létre, kezdetben főként a modern gőzgépekkel felszerelt textilipari üzemekben, amelyek a méretgazdaságosság, a megnövelt termelékenység és az olcsó munkaerő és gépesítés révén rövid idő alatt tönkretették a falusi, családi háziüzemeket. A városok túlnépesedése, rossz infrastrukturális ellátottsága, az alacsony keresetek miatt a lakosság egészségi állapota katasztrofális volt.

  Az iparosodás számos társadalmi feszültséggel járt, sokan a megélhetésüket féltették a gépektől. Gyakoriak voltak emiatt a gyárak elleni szabotázsakciók, amelyek számos esetben a – vitatott megítélésű – luddita mozgalomhoz voltak köthetők.  

Az 1801. január 1-jén hatályba lépett Második Egyesülési Törvény hivatalosan is a brit korona fennhatósága alá rendelte Írországot, létrehozva "Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságát". Bár Anglia nem létezett tovább önálló államként, továbbra is megőrizte dominanciáját, politikai és gazdasági vezető szerepét. London továbbra is a terebélyesedő birodalom központja maradt.

A XIX. század elejétől a növekvő létszámú munkásosztály egyre inkább kezdte megtalálni a saját hangját. Az ipar koncentrációja elvezetett a szakszervezetek kialakulásához, amelyek, bár kezdetben elnyomták őket, hamarosan kellően megerősödtek, hogy hatékonyan érvényesítsék a munkásság érdekeit.
A chartista mozgalom kezdeteit az 1832-ben elfogadott Reform Billhez szokás kötni, amely a középosztály nagyobb részét választójoghoz juttatta, kizárta azonban abból a munkásosztályt. Ez utóbbi elárulva érezte magát, félrevezetéssel vádolva a kormányzatot.

1848 forradalmi hulláma elkerülte Angliát. Viktória királynő uralkodását a hatalmas társadalmi különbségek ellenére is széles konszenzus jellemezte.

A XIX. század első felétől a tartó időszakot a történészek Britannia birodalmi évszázadának nevezik.
Ez magába foglalja Viktória brit királynő uralkodásának viktoriánus Angliaként ismert és egyes történészek által az új imperializmus korszakának nevezett periódust, amely a sedani csata (1870) utáni időszakra datálható.
A birodalom e század alatt közel 25 900 000 km2 területtel bővült, és az alattvalók száma körülbelül 400 millió fővel növekedett.
A waterlooi csatában Bonaparte Napóleon felett aratott győzelem azt eredményezte, hogy csak Oroszország maradt meg nagyhatalmi vetélytársnak, az is egyedül a közép-ázsiai térségben. Ebben a korban vitathatatlan volt a britek tengeri fölénye, és a világcsendőri szerepkört is ők töltötték be. Ezt az időszakot Pax Britannica néven ismerte meg a világ, és fényes elszigeteltségként is jellemzik a követett külpolitikai irányultság miatt.

  Az ország belépését egy újabb nagyarányú terjeszkedés korszakába 1875-re datálják, mikor Benjamin Disraeli konzervatív kormánya megvette az eladósodott egyiptomi vezető, Iszmail pasa 44%-os részesedését a Szuezi-csatornában 4 millió fontért. Ezzel megszerezte a felügyeleti jogot az Indiát az anyaországgal összekötő legrövidebb út legfontosabb része felett. A csatornát hat évvel korábban, III. Napóleon uralkodása alatt adták át a forgalomnak. A közös brit-francia felügyelet 1882-ben, a terület brit elfoglalásával ért véget. Megfigyelhető a birodalom terjeszkedésében egyfajta formális hatalom érvényesítése is, ami azt jelenti, hogy a birodalom ellenőrizte a névlegesen önálló országok (például Kína, Argentína és Thaiföld) kereskedelmét.
A birodalmat erősítették a század második felében feltalált és kifejlesztett technikai újdonságok, például használatba vették és tökéletesítették a gőzhajót és a telegráfot.

Viktória királynő

Brit miniszterelnökök Viktória királynő uralkodása idején
Hivatalba lépés éve	Miniszterelnök (Párt)
1835	Lord Melbourne (Whig)
1841	Sir Robert Peel (Tory)
1846	Lord John Russell (W)
1852 (Feb.)	Lord Derby (T)
1852 (Dec.)	Lord Aberdeen (Peeliánus)
1855	Lord Palmerston (Liberális)
1858	Derby (T)
1859	Palmerston (L)
1865	Russell (L)
1866	Derby (T)
1868 (Feb.)	Benjamin Disraeli (T)
1868 (Dec.)	William Ewart Gladstone (L)
1874	Disraeli (T)
1880	Gladstone (L)
1885	Lord Salisbury (T)
1886 (Feb.)	Gladstone (L)
1886 (Július)	Salisbury (T)
1892	Gladstone (L)
1894	Lord Rosebery (L)
1895	Salisbury (T)

Viktória királynő (teljes nevén Alexandrina Victoria, London, 1819. május 24.) Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának királynője 1837. június 20-ától, India császárnője 1876. május 1-jétől.
Viktória trónra lépése idején a kormányt a whig párti miniszterelnök, Lord Melbourne irányította, aki hatalmas befolyást gyakorolt a politikailag tapasztalatlan királynőre: Viktória gyakran támaszkodott az államférfi tanácsaira.

  A koronázásra 1838. június 28-án került sor. Viktória lett az első brit uralkodó, aki a Buckingham-palotába helyezte székhelyét.

Uralkodása kezdetén Viktória népszerű volt, de hírneve 1839-ben egy udvari intrika (az ún. Hastings-botrány nyomán csorbát szenvedett. A királynő népszerűségét szintén 1839-ben tépázta meg a hálószobakrízis néven ismert eset.

  Koronázása után is, mint hajadon ifjú nőnek, Viktóriának az anyjával kellett élnie a korabeli társadalmi elvárások miatt, és vajmi keveset nyomott a latban az anya és lánya között feszülő ellentét. Édesanyját a Buckingham-palota egy félreeső lakosztályába költöztették, Viktória pedig gyakran megtagadta a találkozást vele.

1836-ban a kenti hercegnő fivére, I. Lipót, aki 1831 óta a belgák királya volt, abban reménykedett, hogy összeházasíthatja unokahúgát az unokaöccsével, Albert szász-coburg-gothai herceggel. Lipót elintézte, hogy Viktória anyja 1836 májusában meghívja Coburg rokonait látogatásra, azzal a céllal, hogy bemutassák egymásnak Viktóriát és Albertet. IV. Vilmos azonban ellenzett minden kapcsolatot a Coburgokkal, és inkább Sándor holland herceget, az orániai herceg (a későbbi II. Vilmos holland király) második fiát preferálta. Viktória tisztában volt a különböző házassági tervekkel, és kritikus szemmel figyelte a felvonuló kérőket. A naplója tanúsága szerint már a kezdetektől fogva élvezte Albert társaságát.

Viktória további dicséretekkel halmozta el Albertet második találkozásuk alkalmával, 1839 októberében. Albert és Viktória kölcsönös vonzalmat éreztek, és a királynő 1839. október 15-én házassági ajánlatot tett a hercegnek, mindössze öt nappal azután, hogy a férfi a windsori kastélyba érkezett. Az esküvőt 1840. február 10-én tartották meg a Szent Jakab-palota királyi kápolnájában, Londonban - mivel apja ekkor már halott volt, Viktóriát kedvenc nagybátyja, Ágost Frigyes sussexi herceg kísérte az oltárhoz. Az esküvő után Viktória a mennyekben érezte magát. A ceremónia utáni éjszakát ágyban töltötte fejfájással, de naplójába írt bejegyzései extatikus hangulatról árulkodnak.

Viktória házassága első hónapjaiban, első terhessége alatt, 1840-ben a 18 éves Edward Oxford megpróbálta meggyilkolni őt, amikor épp Albert herceg társaságában nyitott kocsiban utazott az anyja meglátogatására. Oxford kétszer lőtt, de mindkét lövés célt tévesztett. Felségárulással vádolták meg és bűnösnek találták, de elmebajára hivatkozva felmentették. Közvetlenül a támadás után Viktória népszerűsége megugrott, feledtetve a Hastings-ügy és a hálószoba-krízis miatt elégedetlenséget. 1840. november 21-én született lányát szintén Viktóriának nevezték el. A királynő utált terhes lenni, a szoptatást undorítónak találta, és újszülött gyermekét rendkívül csúnyának tartotta. Ennek ellenére neki és Albertnek még további nyolc gyermeke született.

1845-ben Írországban kitört a nagy burgonyavész. A következő négy évben több mint egymillió ír halt éhen és további egymillió vándorolt ki az úgynevezett Nagy Éhínség következtében. Emiatt Írországban Viktóriát „Az éhínség királynőjeként” tartják számon. Ő, személy szerint, 2000 fontot adományozott az éhínség áldozatainak, többet, mint bármely más egyéni adományozó.

A nemzetközi színtéren Viktória élénk figyelmet szentelt a Franciaország és az Egyesült Királyság közötti kapcsolatok javításának. Számos alkalommal látogatott el francia földre és fogadta az Orléans-ház tagjait, akik házassági kapcsolatban álltak a Coburgokkal.

A forradalmi pánik csúcspontján, 1848 áprilisában, Viktória és családja elhagyta Londont az Osborne House nagyobb biztonsága kedvéért. Ez az ingatlan a Wight-szigeten állt, és 1845-ben vásárolta meg a királyi család, majd felújították. Azonban a chartista és ír nacionalista demonstrációk nem értek el magas támogatást, ezért jelentősebb zavargások nélkül elhaltak. Viktória első, 1849-es írországi látogatása nagy sikerrel járt a népesség körében, de semmilyen hatást nem gyakorolt az ír nacionalisták térnyerésével kapcsolatban.

December elejére Albert egészségi állapota megromlott. Hastífuszt diagnosztizáltak nála, amibe végül 1861. december 14-én belehalt. Viktória le volt sújtva. Állami gyászt rendelt el, és maga is fekete ruhát öltött a férje emlékére. Kerülte a nyilvánosságot és a következő években alig tette be a lábát Londonba. Ezzel a magatartással érdemelte ki a "windsori özvegy" megnevezést. Viktória önként vállalt elszigeteltsége csökkentette a monarchia népszerűségét, aminek következtében előtérbe került a republikánus mozgalom.

1866-ban Viktória részt vett a parlamenti évadnyitón, először Albert halála óta. A következő évben támogatta az 1867-es reformtörvény elfogadását, ami megduplázta a választópolgárok számát azzal, hogy kiterjesztette a választójogot a városi munkásemberekre, ugyanakkor a nők szavazati jogát a királynő sem támogatta.

1870-ben erős republikánus hangulat uralkodott el az Egyesült Királyságban, amit a Harmadik Francia Köztársaság kikiáltása váltott ki és a királynő magánya is gerjesztette. A Trafalgar téren tartott republikánus gyűlésen a radikálisok a királynő eltávolítását követelték. 1871 augusztusában és szeptemberében a királynő súlyosan megbetegedett. Egy tályogot találtak a karjában, amit Joseph Lister sikerrel kitisztított és fertőtlenített újonnan felfedezett antiszeptikus karbolsavas permetjével. 1871 késő novemberében, a republikánus mozgalom csúcspontján, a walesi herceg is elkapta a hastífuszt, ugyanazt a betegséget, ami az apját is elvitte, és a királynő attól tartott, hogy ő is belehal. Eduárd állapota Albert halálának tizedik évfordulójára sem javult, Viktória pedig mély depresszióba süllyedt. Általános megelégedésre azonban végül a trónörökös meggyógyult. Anya és fia együtt vett részt egy felvonuláson Londonban és egy hálaadó misét tartatott a Szent Pál-székesegyházban 1872. február 27-én. Ezt követően a republikánus lendület alábbhagyott.

Az 1857-es szipojlázadás után a Brit Kelet-Indiai Társaságot, ami India nagy részét uralta, feloszlatták, és az indiai szubkontinensen található brit birtokokat és protektorátusokat integrálták a Brit Birodalomba. A királynőnek viszonylag elfogulatlan véleménye volt a konfliktusról és elítélte a mindkét oldalon elkövetett mészárlásokat. A naplójában a következőket írta: "her feelings of horror and regret at the result of this bloody civil war" ("borzalom és sajnálat érzéséről ezen véres polgárháború miatt"), és Albert sürgetésére ragaszkodott ahhoz, hogy a hivatalos proklamációt, amelyben az állam átveszi a hatalmat a Társaságtól, "should breathe feelings of generosity, benevolence and religious toleration" ("a nagylelkűség, a jóindulat és a vallási türelem hassa át"). Utasítására töröltek a szövegből egy részt, ami azzal fenyegetett, hogy "undermining of native religions and customs" ("aláássa a helyi vallásokat és szokásokat"), helyette pedig egy, a vallásszabadságot biztosító bekezdés került a szövegbe.

Az 1874. évi általános választásokon Disraeli, a királynőnek kedves miniszterelnök visszaszerezte a hatalmat. Keresztülvitte a Nyilvános Istentiszteleti Törvényt, ami eltávolította a katolikus elemeket az anglikán vallásból, amit Viktória is hevesen támogatott. Ő a rövidebb, egyszerűbb szertartásokat kedvelte, és személy szerint sokkal inkább vonzódott a Skót Presbiteriánus Egyházhoz, mint az Episzkopális Angol Egyházhoz. Szintén ekkor vitte keresztül Disraeli az 1876-os uralkodói titulatúra törvényt a Parlamenten, ami feljogosította Viktóriát, hogy 1876. május 1-jén felvegye az "India császárnője" címet. A címet hivatalosan az Delhi Durbaron, India gyűlésén proklamálták 1877. január 1-jén.

1877 áprilisa és 1878 februárja között ötször fenyegetőzött a lemondásával, hogy nyomást gyakoroljon Disraelire, hogy az fellépjen Oroszország ellen az orosz-török háború során. Fenyegetőzése azonban nem volt hatással sem az eseményekre, sem a rákövetkező berlini kongresszus eredményeire. Disraeli expanzionista külpolitikája, amit Viktória is támogatott, olyan konfliktusokhoz vezetett, mint az angol-zulu háború és a második angol-afgán háború. "If we are to maintain our position as a first-rate Power", "we must ... be Prepared for attacks and wars, somewhere or other, CONTINUALLY." ("Ha fenn akarjuk tartani pozíciónkat, mint elsőrangú nagyhatalom", "készen kell állnunk támadásokra és háborúkra, bárhol és FOLYAMATOSAN") - írta naplójában. Viktória úgy tekintett a Brit Birodalom terjeszkedésére, mint jóindulatú civilizációs tevékenységre, a helyiek védelmére más agresszív hatalmaktól és uralkodóktól. "It is not in our custom to annexe countries, unless we are obliged & forced to do so." ("Nem a mi módszerünk országok annektálásam ha csak nem köteleznek és kényszerítenek rá").

Viktória örült, amikor Gladstone 1885-ben lemondott, miután elutasították költségvetését. Azt gondolta a volt miniszterelnök kormányáról, hogy "the worst I have ever had" ("a legrosszabb, ami valaha volt"), és őt vádolta Gordon tábornok Kartúmban bekövetkezett halála miatt. Gladstone-t Lord Salisbury váltotta. Salisbury kormánya csak pár hónapig tartott ki, és Viktória arra kényszerült, hogy visszahívja Gladstone-t, akit naplójában így nevezett: "half crazy & really in many ways ridiculous old man" ("félig őrült és tényleg sok tekintetben nevetséges öregembernek"). Gladstone megpróbált keresztülvinni egy törvényt az ír nemzeti kormányzatról, de azt, Viktória megelégedésére, leszavazták a parlamentben. A következő általános választásokon Gladstone pártja alulmaradt Salisburyével szemben, és a két államférfi ismét szerepet váltott.

1887-ben a Brit Birodalom Viktória királynő arany jubileumát ünnepelte. Viktória június 20-án ünnepelte trónra lépésének ötvenedik évfordulóját egy banketten, amire ötven királyt és herceget hívtak meg. A következő napon részt vett egy körmeneten, ami Mark Twain szavai szerint, "mindkét irányban elérte a látóhatárt", és részt vett egy hálaadó misén a Westminsteri apátságban. Ebben az időben Viktória ismét rendkívül népszerű volt.

Viktória lánya Németország császárnéja lett 1888-ban, de egy éven belül megözvegyült. Ekkor unokája lett a német császár, II. Vilmos néven. Vilmos uralma alatt a Viktória és Albert által remélt liberalizáció nem következett be Németországban. Vilmos ugyanis az autokráciában hitt. Viktória naplója erről így számol be: "little heart or Zartgefühl [tact] – and ... his conscience & intelligence have been completely wharped [sic>/i>]" ("szívtelen és tapintatlan – és... a lelkiismeretét és intelligenciáját teljesen megrontották").

Kultúra

Szórakozás

A kikapcsolódási lehetőségek elsősorban attól függnek, mely társadalmi osztályba tartozik az illető. A felsőosztálybéliek az irodalomban, színházakban és művészetekben lelhetnek örömöket, melyet a zene, dráma és az opera tesz teljessé.
Az úriemberek gyakran töltik idejüket klubokban, ahol többek között sportról, politikáról, tudományról, művészetekről és filozófiáról társalognak. A kaszinók sem konganak az ürességtől, társadalmi rétegenként szinte minden férfi látogatja a különböző kártyabarlangokat.
Ekkor válik az ötórai teázás rituáléja általánossá és terjed el a pub (public house) intézménye, amely a szegényebb rétegek életében olyan szocializációs szerepet tölt be, mint a klub az arisztokrácia és nagypolgárság körében.
Aranykorukat élik a cirkuszok, ahol a változatos akrobata mutatványok mellett gyakran torzszülötteket állítanak a publikum elé. A médiumokat is egyre sűrűbben keresik fel, hogy az érdeklődők részt vehessenek a szeánszokon.
A boksz és az állatviadalok főleg a munkásosztály körében népszerűek, de ők a célközönsége az ópiumbarlangoknak is.
A lóverseny minden osztályból vonzza az érdeklődőket, bár nagy tétben csak a felsőosztálybéliek szoktak játszani.
A törvények és a rendfenntartók tétlenül állnak az illegális szerencsejátékok és a prostitúció felett.

Művészet

Victor Cousin (1792-1867) francia filozófus az elsők közt fogalmazta meg a l’art pour l’art, az öncélú művészet jelszavát. Esztétikája szerint a művészeti formában a belső szellemi szépség jelenik meg. Az eszményi szépség nem az egyesben található, hanem maga az isten az, amely minden szép és fenséges ősforrása. A művész sajátos szépérzéke csupán önmagából táplálkozik. Mgis, sem időhöz, sem korhoz nem köthető feltétlenül a l’art pour l’art.
Théophile Gautier (1811-1872) francia költő, író és kritikus esztétikai nézeteivel a parnasszizmus költői gyakorlatát igazolja. Szerinte a művészet az erkölcsi érdektől és a hasznosságtól független öncél.
Pierre-Auguste Renoir (1841-1919) festőművész alkotásai az örök szépségről, derűről, optimizmusról árulkodnak. A magyar Ferenczy Károly számos festménye, pld. Madárdal c., és Csók István számos alkotása is ebbe a körbe tartozik, pld. Tél a tavaszban, Keresztapa reggelije c. képei.
A l’art pour l’art-tól nem idegen a humor sem, jó példák Honoré Daumier karikatúrái. Sokszor egész művészeti társaság, művészeti irányzat számos tagja kötelezi el magát a l’art pour l’art mellett, pld. a parnasszizmus, a szimbolizmus költői, a naturalista és impresszionista festészet alkotói, egyes expresszionisták, a konceptuális művészet.
A preraffaeliták angol író- és művészcsoport, mely 1848-ban William Holman Hunt (1827-1910), John Everett Millais (1829-1896) és Dante Gabriel Rossetti (1828-1882) vezetésével alakult azzal a szándékkal, hogy koruk festészetét kivezesse a felületes akadémizmusból.
A csoport 1850-től folyóiratot jelentetett meg a talán kevésbé szerencsés "The Germs" címmel, mely négy kiadást élt meg. A cikkek művészi véleményeket fogalmaztak meg inkább és nem művészetpolitikát, mely nagyjából a "Le Joshua Reynolds-szal, le a Királyi Akadémiával, le a "barnafestéssel", le Raffaello-val, éljen a quattrocento előtti olasz művészet és irodalom" nézetre korlátozódtak.
Céljuk a mélyebb élmények őszinte, eszményítő kifejezése volt. Mintaképüknek a Raffaello előtti 15. századi toszkánai festők művészetét tekintették. Romantikus álláspontról bírálták a polgári társadalmat, idealizálták a középkort, és a korai naiv művészetet próbálták feltámasztani. Misztikus szimbolizmus és stilizáltság jellemezte művészetüket. Festészetük részletező, naturalisztikus, merev és természetellenes.
Az első nyilvános bemutatkozásra 1849-ben a londoni Hyde Park Corner Galériában került sor. Millais Ophelia című képe óriási sikert aratott. Ennek ellenére, paradox módon a csoport a 1854-ben felbomlott.
Az 1867-1868 között Walter Pater által publikált esszék a tökéletes szépség fogalmát feszegetik. Költemények, de rajzok és festmények is tartoznak az esztéticizmushoz, am egy életfelfogás, amely az esztétikai és művészi értékeket helyezi előtérbe és mindent formai szempontok alapján ítél meg. Hívei számára nem létezik más érték az életalakításban, a nevelésben, a mindenségben, csak a szépség.

Zene

A viktoriánus zeneművészetre a romantika áradata, dagályos költemények jellemzőek elsősorban. Ekkor születtek a hatalmas, olasz operák többsége is, de Michael Balfe (1808-1870) volt Angliában a kor legnépszerűbb operaírója. A szigetországban igen elismert párost alkotott W. S. Gilbert (1836–-1911) és Arthur Sullivan (1842-–1900), akik a zenés előadások és vígoperák területén arattak hatalmas sikereket. Főbb műveik

Thespis, avagy az istenek megöregedtek - Thespis, or, The Gods Grown Old (1871)
Trial by Jury (1875)
The Sorcerer (1877)
H.M.S. Pinafore, or, The Lass That Loved a Sailor (1878)
The Pirates of Penzance, or, The Slave of Duty (1879)
The Martyr of Antioch (cantata) (1880) (Gilbert modified the poem by Henry Hart Milman)
Patience, or Bunthorne's Bride (1881)
Iolanthe, or, The Peer and the Peri (1882)
Princess Ida, or, Castle Adamant (1884)
The Mikado, or, The Town of Titipu (1885)
Ruddigore, or, The Witch's Curse (1887)
The Yeomen of the Guard, or, The Merryman and his Maid (1888)
The Gondoliers, or, The King of Barataria (1889)
Utopia, Limited, or, The Flowers of Progress (1893)
The Grand Duke, or, The Statutory Duel (1896)
Heinrich Marschner (1795-1861) német zeneszerző 1824-től a drezdai operaház zeneigazgatója volt Weber mellett, de 1827-től a Lipcsei Városi Színház vezetője lett, és itt írta meg A vámpír (Der Vampyr – 1828) és a Templomos és zsidónő (Der Templer und die Jüdin – 1829) című operákat, amelyek sikere ismertté tette nevét. Legfontosabb színpadi művét, a Hans Heilinget, 1833-ban mutatták be Berlinben.
Gioacchino Antonio Rossini (Pesaro, 1792. február 29. - Párizs, 1868. november 13.) olasz zeneszerző. Művészi pályafutását könnyed, nápolyi stílusú vígoperákkal kezdte, és fokozatosan jutott el a francia nagyoperáig, ebben a műfajban munkássága a Tell Vilmosban teljesedik ki. Operái közül A sevillai borbély és a Hamupipőke a legismertebb.
Gaetano Donizetti (Bergamo, 1797. november 29. - Bergamo, 1848. április 8.) olasz zeneszerző. Gioacchino Rossini és Vincenzo Bellini mellett az olasz bel canto korszak legnagyobb, legtermékenyebb operakomponistája volt.
Vincenzo Bellini (Catania, 1801. november 1. - Puteaux, 1835. szeptember 23.) olasz zeneszerző. Bellini zenéje még a Rossiniénál is jobban vonzotta a nagy énekeseket: megérintette őket a Bellini-áriákban megbúvó romanticizmus. Nagy sikerű művei: Az idegen nő, Rómeó és Júlia, Az alvajáró, Norma és a Beatrice di Tenda. A Norma az egyetlen Bellini-opera, amely folyamatosan műsoron van.
Mihail Ivanovics Glinka(Novoszpasszkoje, 1804. június 1. - Berlin, 1857. február 15.) orosz zeneszerző, az orosz zenei hagyomány megteremtője.Főbb művei

Ivan Szuszanyin vagy Életünket a cárért, opera, 1836
Ruszlán és Ludmilla, opera, 1842
Jota Aragonesa, nyitány, 1854
Nyári éj Madridban, nyitány, 1854
Kamarinszkaja, népdalfantázia, 1848
Két vonósnégyes
Régi orosz nemzeti himnusz
Nocturne (La Séparation)
Barcarolle
Capriccio orosz témákra
Öt francia kontratánc
Rondo Brillante
Szimfónia két orosz témára
Tarantella egy orosz népdalra
Idősebb Johann Strauss (Bécs, 1804. március 14. - Bécs, 1849. szeptember 25.) osztrák zeneszerző, zeneköltő, keringőiről, valamint az általa megkomponált Radetzky-indulóról nyerte hírnevét. Gyakran "A bécsi Orpheusz" jelzővel illetik.
Liszt Ferenc (Doborján, 1811. október 22. - Bayreuth, 1886. július 31.) a 19. századi romantika egyik legjelentősebb zeneszerzője. Liszt pályájának kezdete a zongorához fűződik. Így érthető, hogy zeneszerzői tevékenysége középpontjában is a zongoraművek állnak, e művek írása egész életén át végigkísérte. A zongorán kívül fontos műfajai a zenekari és a versenyművek, valamint a vokális alkotások.
Wilhelm Richard Wagner (Lipcse, 1813. május 22. - Velence, 1883. február 13.) német zeneszerző, karmester, esztéta. Wagnernek nem volt könnyű az olasz és francia operaszerzés hagyományainak hátat fordítva, a Shakespeare, Victor Hugo vagy id. Alexandre Dumas nyomán született operalibrettókhoz szokott közönségre rákényszerítenie a germán mitológia világát, amit csak akkoriban kezdtek feltárni és amelyről a közönségnek alig voltak ismeretei.
Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (Le Roncole, 1813. október 10. - Milánó, 1901. január 27.) a XIX. század legnépszerűbb olasz zeneszerzője volt, az opera (Mozart és Wagner mellett) kimagasló egyénisége. Művei
César Auguste Jean Guillaume Hubert Franck (Liege, 1822. december 10. - Párizs, 1890. november 8.) zeneszerző, orgonaművész és zenetanár. Belga és német család leszármazottja, Franciaországban élt a XIX. század második felében. A romantikus zene nagy alakjai közé tartozik. Gyakran komplex kontrapunktikus zenéje harmonikus nyelvezetet használ, mellyel a késő romantika prototípusa lesz.
Anton Bruckner (Ansfelden, 1824. szeptember 4. - Bécs, 1896. október 11.) osztrák romantikus zeneszerző és orgonaművész. Főképp nagyszabású szimfóniái jelentősek.
Ifj. Johann Strauss (Bécs, 1825. október 25. - Bécs, 1899. június 3.) osztrák zeneszerző, zeneköltő, a Kék Duna keringő megkomponálója, már életében a "keringőkirály" becenévvel illették.
Johannes Brahms (Hamburg, 1833. május 7. - Bécs, 1897. április 3.) német zeneszerző. A romantika korában élt, de tudatosan a bécsi klasszicista zenei formákhoz nyúlt vissza.
Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (Karjevo, 1839. március 21. - Szentpétervár, 1881. március 28.) az operairodalom és az orosz zene történetének kimagasló egyénisége, a 20. század zenéjének egyik előfutára. Művészetében általában a modern zenei realizmus megalapozását látják, mert színpadi zenéjében a drámai igazság olyan érzékeltetőjének bizonyul, amilyennek jóformán sem előtte, sem utána senki.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (Votkinszk, 1840. május 7. - Szentpétervár, 1893. november 6.) orosz romantikus zeneszerző. Művészi pályája során több mint száz zongoraművet írt. Akkoriban "komoly" zeneszerző nem vállalkozott balettzene komponálására, őt mégis balettjeiről ismeri a világ. Nevéhez köthető A hattyúk tava, az Anyegin és a Diótörő.
Antonín Leopold Dvořák (Nelahozeves, 1841. szeptember 8. - Prága, 1904. május 1.) cseh zeneszerző. Sorra mutatta be műveit, 1878-tól már a saját vezényletével. Sikert sikerre halmozott, zenéjét elismeréssel fogadták Európában, sőt a Szláv táncokat Amerikában is.
Giacomo Puccini (Lucca, 1858. december 22. - Brüsszel, 1924. november 29.) a XX. század egyik legnépszerűbb olasz operaszerzője volt. Műveiben főként az emberi érzésekre összpontosított: kis örömök, mindennapi kis események, nagy szenvedélyek és érzelmek jelennek meg, többnyire egzotikus környezetbe ágyazva. Hősei hétköznapi emberek. A Bohémélet tüdőbajos Mimije, az elhagyott Pillangókisasszony, az öngyilkos Tosca mind a szerelem áldozatai, akik végül az életükkel fizetnek. Puccini operái többnyire tragikus befejezésű darabok. A Nyugat lánya, a Gianni Schicchi című vígopera cselekménye azonban boldog véget ér; tragikus fordulata után az utolsó mű, a Turandot is.
Gustav Mahler (Kalište, 1860. július 7. - Bécs, 1911. május 18.) cseh-osztrák zeneszerző, karmester. Rendkívül tehetséggel rendelkezett, hiszen hatévesen már zenét tanított és tizenöt éves korában került a bécsi konzervatóriumba. Karmesteri és operaigazgatói karrierjét húszévesen kezdte és dolgozott Ljubljanában, Kasselben, Prágában, Lipcsében, Budapesten, Hamburgban és a bécsi Udvari Operában is.
Claude Achille Debussy (Saint-Germain-en-Laye, Franciaország, 1862. augusztus 22. - Párizs, 1918. március 25.) francia impresszionista zeneszerző.

Irodalom

Mary Wollstonecraft Shelley (London, 1797. augusztus 30. – London, 1851. február 1.) angol romantikus író, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz mű szerzője. Élete és művei
Anyja az ismert feminista írónő Mary Wollstonecraft volt, aki Mary születését követően gyermekágyi lázban meghalt. Apja az ismert író, filozófus és újságíró, William Godwin volt. A férfi egy ideig egyedül nevelte Maryt és féltestvérét, Fanny Imlayt.
Mary Shelley soha nem járt iskolába, írni és olvasni a házvezetőnőtől tanult meg, tudását pedig apja hatalmasnak mondható könyvtárában szerezte, többnyire autodidaktikusan. Ugyanakkor házuk tudósok, művészek, ismert szabadgondolkodók törzshelye volt, így gyakran végighallgatta azok beszélgetéseit, vitáit. Tizenegy éves korában megírta első rövidebb művét, Mounseer Nongtongpaw-ot, melyet apja kiadója publikált is.
1812-re a Mary és mostohaanyja közötti feszültség annyira felerősödött, hogy az apjának el kellett küldenie William Baxterhez, Skóciába. Itt egy szerető családban találta magát, melynek érzése egész életén keresztül elkísérte. 1831-ben a Frankenstein előszavában azt írta, hogy ez az időszak volt az, amikor íróvá fejlődött.
1814-ben Franciaországba szökött a nős Percy Bysshe Shelleyvel. 1816 tavaszán meglátogatták a Svájcban tartózkodó Byront, aki kisegítette őket anyagi gondjaikból. A Byron házában töltött idő alatt írta meg Mary a Frankenstein című művét (1818).

Mounseer Nongtongpaw; or, The Discoveries of John Bull in a Trip to Paris, Juvenile Library, 1808
History of Six Weeks' Tour through a Part of France, Switzerland, Germany, and Holland, with Letters Descriptive of a Sail round the Lake of Geneva, and of the Glaciers of Chamouni 1817 Frankenstein; vagy a modern Prométheusz (regény), 1818
Mathilda (1819 regény)
Valperga; or The Life and Adventures of Castruccio, Prince of Lucca (regény)
Percy Bysshe Shelley műveinek szerkesztője, Posthumous Poems of Percy Bysshe Shelley, Hunt, 1824
Az utolsó ember (The Last Man ) (regény), 1833
The Fortunes of Perkin Warbeck (regény)
Lodore (regény), három kötet, Bentley, 1835
Falkner (regény) 1837
Editor of P. B. Shelley, The Poetical Works of Percy Bysshe Shelley, négy kötet, Moxon, 1839
Rambles in Germany and Italy in 1840, 1842, and 1843
The Choice: A Poem on Shelley's Death, szerk. H. Buxton Forman, London, 1876
The Mortal Immortal (rövid történet),1910
Proserpine and Midas: Two Unpublished Mythological Dramas, 1922
The Bride of Modern Italy (?)
The Dream (?)
Ferdinando Eboli (?)
The Invisible Girl (?)
Roger Dodsworth:The Reanimated Englishman (1826)
The Sisters of Albano (?)
The Transformation (?)
Edgar Allan Poe (1809. január 19. 1849. október 7.) amerikai költő, novellista, szerkesztő és kritikus volt, a romantika korának egyik legfontosabb szerzője. A leginkább misztikus, hátborzongató történetei révén ismert Poe az első amerikai novellisták egyike volt, emellett őt tartják a detektívregény feltalálójának is. Ezen kívül a korban újnak számító sci-fi területén is alkotott.
William Makepeace Thackeray (Kalkutta, India, 1811. július 18. 1863. december 24.) angol író. A maga korában roppant népszerű művei a kapitalizmus életformájának, erkölcseinek kegyetlen szatírái. Legjelentősebb művének, a Hiúság vásárának hősnője, Rebecca (Becky) Sharp, az egyik legvonzóbb szélhámos valamennyi irodalmi hős közül. A sznob kifejezés mai értelme tőle származik. Művei

Catherine (Catherine) 1839
A nagy Hoggarty gyémánt (The great Hoggarty Diamond) 1841
Sznobok könyve (The Book of Snobs) 1846
Hiúság Vására (Vanity Fair) 1848
Pendennis története 1850
Nemes Barry Lyndon úr emlékiratai (The Luck of Barry Lyndon) 1856
Az özvegy Lovel (Lovel the Widower) 1860
Henry Esmond története (The History of Henry Esmond) 1862
A virginiai testvérek (The Virginians)
Charles John Huffam Dickens (Portsmouth, 1812. február 7. Higham, 1870. június 9.) angol író. Egyesek szerint a viktoriánus kor legnagyobb írója és az angol nyelv legkiválóbb művelője. Művei
A Pickwick klub (The Pickwick Papers) (1836)
Twist Olivér (Oliver Twist) (1837-1839)
Nicholas Nickleby, (Nicholas Nickleby) (1838-1839)
Ritkaságok régi boltja (The Old Curiosity Shop) (1840-1841)
Barnaby Rudge (Barnaby Rudge) (1841)
Karácsonyi ének (A Christmas Carol) (1843 december)
Harangszó (The Chimes) (1844)
Tücsök szól a tűzhelyen (The Cricket on the Hearth) (1845)
Az élet csatája (The Battle of Life) (1846)
A kísértet-látó ember (The Haunted Man and the Ghost's Bargain) (1848)
Martin Chuzzlewit élete és kalandjai (Martin Chuzzlewit) (1843-1844)
Dombey és fia (Dombey and Son) (1846-1848)
David Copperfield (David Copperfield) (1849-1850)
Örökösök (Bleak House) (1852-1853)
Nehéz idők (Hard Times) (1854)
Kis Dorrit (Little Dorrit) (1855-1857)
Két város regénye (A Tale of Two Cities) (1859)
Szép remények (Great Expectations) (1860-1861)
Our Mutual Friend (1864-1865)
The Mystery of Edwin Drood (befejezetlen) (1870)
Charlotte Brontë (Thornton, 1816. április 21. - Haworth, 1855. március 31.) Élete és művei
Charlotte Thornton-ban, Yorkshire-ben (Anglia) született egy ír-anglikán pap, Patrick Brontë és annak felesége Maria Branwell hat gyermeke közül harmadikként. 1820 áprilisában a család Haworth-ba költözött, ahol Patricket káplánná nevezték ki. Anyja rákban halt meg 1821-ben, maga mögött hagyva öt lányát és egy fiát, akikre nővére, Elizabeth Branwell vigyázott.
1824 júliusában a két legidősebb lányt, Mariát és Elizabethet elküldték a Clergy Daughters Iskolába Lancashire-be. Augusztusban Charlotte, novemberben Emily is csatlakozott nővéreihez. Az iskola szegény körülményei tartósan hatottak Charlotte egészségére, és ezek okozták két nővére, Maria és Elizabeth halálát.
1846 májusában Charlotte, Emily és Anne egy gyűjteményt adott ki költeményekből Currer, Ellis és Acton Bell álnéven. Bár a könyv nem keltett nagy érdeklődést (csak 2 példányt adtak el belőle), a testvérek mégis úgy döntöttek, hogy folytatják az írást, és elkezdtek dolgozni első regényeiken. Charlotte továbbra is Currer Bell-ként publikálta első 2 művét. Regényei durva kritikákat kaptak, mert a hagyományos női szerepeket feszegették.
A Jane Eyre nagy sikerére való tekintettel a kiadója azt javasolta, hogy néha látogasson el Londonba. Itt Charlotte csatlakozott egy magasabb rangú társadalmi körhöz, ahol barátságot kötött Harriet Martineau-val, Elizabeth Gaskell-el, William Makepeace Thackerayvel és G. H. Lewes-szal. Sosem volt azonban pár hétnél tovább távol Haworth-tól, mert nem akarta öregedő édesapját egyedül hagyni.
1854 júniusában Charlotte házasságot kötött apja segédlelkészével, Arthur Bell Nicholls-szal. 9 hónap múlva, terhessége alatt halt meg, a halotti bizonyítványa szerint tuberkulózisban.
Verseskötet: from Retrospection (1835)
Az angoltanár (The Professor) (megjelent Különös tanítvány címen is) (csak halála után jelent meg, 1857-ben)
Jane Eyre (megjelent A lowoodi árva címen is) (1847)
Shirley (1849)
Villette (1853)
Emma (töredékekben maradt)
Emily Jane Brontë (Thornton, 1818. július 30. Haworth, 1848. december 19.) angol költőnő és regényíró, a Brontë nővérek három tagja közül a második. Egyetlen regénye, az Üvöltő szelek, az angol irodalom egyik klasszikusa. Írói álneve Ellis Bell volt.
Anne Brontë (Thornton, 1820. január 17. – Scarborough, 1849. május 28.) angol írónő, a Brontë nővérek legfiatalabbik tagja, írói álnevén Acton Bell. Két műve jelent meg: Agnes Grey (1847) és Wildfell asszonya (The Tenant of Wildfell Hall) (1848)
Charles Baudelaire (Párizs, 1821. április 9. Párizs, 1867. augusztus 31.) francia költő és művészeti esszéíró-kritikus. Élete
Hat éves korában meghalt művészeti érdeklődésű apja. Édesanyja férjhez ment egy Aupick nevű diplomata-katonatiszthez, akit az ifjú Baudelaire gyűlölt. Ez is oka volt, hogy 1841-ben hosszabb keleti utazásra indult. Hazatérése után ismerkedett meg a nagyvilági fél-prostituált mulatt színésznővel, Jeanne Duvallal, aki számtalan versének múzsája lett.
A dekadens életérzés irodalmi megszólaltatója, a szimbolista költészet jelentős alakja, egyszersmind a szecesszió előfutára. Ő ismertette meg művészi rokonának, Edgar Allan Poe-nak műveit a francia olvasókkal. A legnagyobb hatást Rimbaud-ra és Verlaine-re, valamint Mallarmé már az ő elképzelésein is túlmutató költészetére tette.
A Romlás virágai című 1857-ben könyvbe gyűjtve megjelent verseiért az ügyészség istenkáromlás és erkölcsgyalázás miatt perbe fogta (egyidőben Flaubert perbefogásával a Bovaryné miatt). Flaubert-t felmentették, Baudelaire-t azonban a könyv megcsonkítására kényszerítették. A költő alkohol- és ópium-mámorba menekült, vérbajt mutattak ki nála.
Költészetét, köteteit botrányok és támadások kísérték. A Romlás virágai harmadik kiadásához (mely csak halála után jelent meg) szánt előszóban így ír: "Nem asszonyaimnak, lányaimnak vagy nővéreimnek írtam ezt a könyvet; nem is a szomszédom asszonyainak, lányainak vagy nővéreinek. Azokra hagyom ezt a föladatot, akiknek érdekük: összetéveszteni a jó tetteket a szép szavakkal. Tudom, hogy a szép styl szenvedélyes szerelmese kiteszi magát a sokaság gyűlöletének; de semmiféle emberi tekintet, semmi álszemérem, semmi pajtáskodás, semmi közvélemény nem kényszeríthet rá, hogy e század páratlan tolvajnyelvén szóljak, vagy összekeverjem a tintát az erénnyel.
Charles Lutwidge Dodgson (1832. január 27. 1898. január 14.), írói álnevén Lewis Carroll, angol író és költő, matematikus, anglikán pap és fényképész. Matematikusként csaknem harminc évig tanított Oxfordban. Két könyvet írt logikai játékokról. Legismertebb írásai a gyermekirodalom klasszikusai: Alice Csodaországban (1865), Alice Tükörországban (1872), valamint olyan versek, mint a Snarkvadászat (1876) és a Gruffacsór. Főbb művei

Alice Csodaországban, meseregény (1865)
Alice Tükörországban, meseregény (1871)
Sylvie és Bruno, meseregény (1889)
Sylvie és Bruno II, meseregény (1893)
Snarkvadászat (Hunting of the Snark), verses mese (1876)
Euclid and his Modern Rivals (1879, 1885)
Paul Verlaine (Metz, 1844. március 30. Párizs, 1896. január 8.) francia parnasszista és szimbolista költő. Élete
Jómódú polgári család sarjaként született. Párizsban jogot tanult, de érdeklődése hamar az irodalom felé fordult, majd a korabeli párizsi művészvilág züllött, bohém életét élte, a kor furcsa szokása szerint.
1866-ban a parnasszisták hatását mutató verseskötetet adott ki Szaturnuszi költemények címmel. 1870-ben megnősült, feleségéhez írta A jó ének verseit.
1871-ben megismerkedett Arthur Rimbaud-val, s szerelmes lett belé. A két kicsapongó költő viszonya még a szabadelvű párizsi művészeket is megbotránkoztatta. Verlaine többször bántalmazta feleségét, majd elhagyta.
1881-ben jelent meg vallásos verseinek gyűjteménye, Jóság címmel. 1883-ban visszatért Párizsba. Az alkohol rabjaként, nyomorban és betegen halt meg 1896-ban.
Oscar Wilde (eredeti nevén Fingal O'Flahertie Wills) Dublin, 1854.október 16. Párizs, 1900. november 30.) ír költő, író, drámaíró. A XIX. századi viktoriánus hagyományoktól dohos Anglia irodalmába friss levegőt hozó szellő volt Oscar Wilde, akit művei alapján embertestbe zárt angyalnak, magánéleti eseményei kapcsán pedig emberbőrbe bújt démonnak hihettünk. Élete és művei
Wilde a londoni szalonok állandó vendége lett, de különc viselkedése és kirívó, szokatlan öltözködése miatt háta mögött kinevették. A Punch c. hetilap 1880-tól karikatúra sorozatot indított róla, melyben egyértelműen a gúny céltáblája volt, de nem bánta, hiszen ez ingyen reklám volt neki. Wilde pedig mindenáron akarta a hírnevet.
Kivételes egyéniség volt, egy igazi zseni. Élete tele volt pompával, dicsőséggel, tündökléssel; gazdag volt, befolyásos és sikeres, ám éppen legnagyobb sikerei közepette érte Wilde-ot a végzetes csapás, amely egész addigi életét felforgatta. A csillogás után a kegyetlen börtönvilág sötétje következett.
Londonban összeházasodott Constance Mary Lloyddal. Párizsban töltötték mézesheteiket. Miután megnősült, Londonban telepedtek le Constance-szal és Wilde sorra jelentette meg legkülönbözőbb műfajú írásait, amelyeknek egy közös vonásuk van: a stílus, a nyelv magával ragadó szépsége.
1885-ben megszületett első fiuk, Cyril, majd a következő évben a világra jött Vyvyan. Wilde ráérzett az apa szerepére és ontotta magából a szebbnél szebb meséket. 1888-ban megjelent A boldog herceg és egyéb mesék c. mesegyűjteménye, melyben olyan nagyszerű alkotások kaptak helyet, mint a címadó A boldog herceg (The Happy Prince), A nevezetes rakéta (Remarkable Rocket) és Az önző óriás (Selfish Giant). Ezen mesék mindegyike a meseirodalom egy-egy kincse, amelyekkel Wilde még a "dán mesefejedelmet", Andersent is túlszárnyalta. Ezek a mesék nem csupán gyerekeknek szólnak, hanem a felnőtteknek is tanulságul szolgálnak, mivel mindegyiknek van valami erkölcsi üzenete. (Wilde saját gyermekeinek is ebből olvasott fel esténként.)
1890-ben megjelent Wilde talán legvitatottabb műve, a Dorian Gray arcképe (The Picture of Dorian Gray), amely egyik pillanatról a másikra nemcsak híressé de hírhedtté is vált, egyszerre jelentett sikert és megvetést Wilde számára.
Az 1890-es év volt Oscar Wilde számára talán a legsikeresebb egész életében. Magánélete rendezett volt, boldogságban élt családjával, neve ismert volt, ott forgott a legjelentősebb elit körökben és tehetségéhez sem fért kétség. Ám éppen ekkor, legnagyobb sikerei csúcsán érte el őt végzete. 1891-ben egy fiatal író megkereste őt, hogy bírálja el verseit és tehetségét az irodalomhoz. Ez az ifjú volt Lord Alfred Douglas ('Bosie'), akivel e hivatalosnak induló kapcsolatuk egyre mélyebb, barátibb viszonnyá változott. Több időt töltött Wilde e fiatal fiú társaságában, mint saját családjával, ami házasságon belüli konfliktusokhoz vezetett és botrányba torkollott.

Oscar Wilde összes művei I.-II.-III.
Az élet titka a művészet- Oscar Wilde füves könyve
A boldog herceg és más mesék
Dorian Gray arcképe
Lord Arthur Savile bűne
Sebastian Melmoth paradoxonjai
Teleny
A divat rabszolgái
Eszmék
Szerelemből a királyért!
Toll, irón, méreg
Vera - Az eszményi férj
Gondolatok-Ötletek
A páduai hercegnő
Eros kertje
Bunbury
Gránátalmaház
Jean Nicolas Arthur Rimbaud (Charleville, 1854. október 20. Marseille, 1891. november 10.), francia szimbolista költő, felfedező. A szimbolizmus úttörőjének számít. Munkássága javarészét a Paul Verlaine-nel folytatott viszonya alatti néhány évben alkotta. Viharos kapcsolatuk 1875-ben ért végleg véget. Rimbaud életének ezután nincs irodalmi vonatkozása. Gyermekei száma 18-20, 17 évesen már 2 gyermeke volt.
Sir Arthur Ignatius Conan Doyle (Edinburgh, 1859. május 22.Crowborough, 1930. július 7.), skót író, aki leginkább Sherlock Holmesról szóló detektívregényei (amelyek jelentős újításnak számítottak a krimi történelmében), valamint Challenger professzor kalandjai miatt ismert. Termékeny író volt, akinek egyéb művei közt találhatunk tudományos fantasztikus történeteket, úgymint a számtalan filmfeldolgozást megért Az elveszett világ, történelmi regényeket, drámákat, regényes történeteket, lírát és prózát. Élete és művei
A Conan név eredetileg harmadik keresztneve volt, de idős korában már vezetékneve részeként használta. Apja Charles Altamont Doyle, anyja Mary Doyle. Kilencévesen beíratták a stonyhursti jezsuita előkészítő iskolába, de mire 1875-ben elhagyta azt, elvetette kereszténységét, szabadgondolkodóvá vált.
1876-tól 1881-ig orvostant tanult az Edinburgh-i Egyetemen, miközben az Aston kisvárosban (ma Birmingham egyik kerülete) dolgozott. Egyetemi tanulmányait folytatva hajóorvosként szolgált a nyugat-afrikai partokra tartó úton, s végül 1882-ben, Plymouthban kezdte meg praxisát. 1885-ben, a Tabes Dorsalisból doktorált. Orvosi praxisa nem volt igazán sikeres, így mialatt a betegeket várta, történetek írására is maradt ideje.
Doyle az igazság buzgó szószólója volt: személyesen nyomozott két lezárt ügyben, ennek köszönhető, hogy két bebörtönzött ember kiszabadult.

J. Habakuk Jephson's Statement (1883) - novella a Mary Celeste hajóról
Micah Clarke (1888)
Mystery of Cloomber (1889)
The Captain of the Polestar, and other tales (1890)
Sherlock Holmes sorozat (1887-1927)
A bíborvörös dolgozószoba (A Study in Scarlet - 1887)
A Négyek jele (The Sign of Four - 1890) (Megjelent A dilettáns detektív címmel is)
A fehér csapat (The White Company) (1891)
The Doings of Raffles Haw (1891)
A nagy árnyék (The Great Shadow) (1892)
Beyond the City (1892)
A menekültek (The Refugees) (1892-ben írta, 1893-ban jelent meg)
Round The Red Lamp (1894)
The Parasite (1894)
The Stark Munro Letters (1895)
Rodney Stone (1896)
Bernac nagybácsi (Uncle Bernac) (1897)
Songs of Action (1898)
The Tragedy of The Korosko (1898)
A Duet (1899)
The Great Boer War (1900)
The Exploits of Brigadier Gerard (1903)
Through the Magic Door (1907)
The Crime of the Congo (1909)
Az elveszett világ (The Lost World) (1912)
Méregöv (The Poison Belt) (1913) (Megjelent Méregövezet címmel is.)
The New Revelation (1918)
The Vital Message (1919)
Tales of Terror & Mystery (1923)
The History of Spiritualism (1926)
A köd birodalma (The Land of Mists) (1926)
A dezintegrátor (The Disintegration Machine) (1927)
Amikor a világ sikoltott (When the World Screamed) (1928)
Rejtelmes világ a tenger alatt (The Maracot Deep) (1929)

Források
Ajtay-Hotváth Magda - A szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában
Az első magyar Alice rajongói oldal
Cthulhu by Gaslight - Chaosium
Demeter Zsófia - Férfi és női szerepek a divat tükrében
Dudás Katalin - Divatbemutató
Rubicon - Ideál és morál a Viktoriánus Angliában (1992/4.)
Zolnai-Varga Ákos
Wikipedia -
A Brit-sziget őstörténete
Az angolszász Anglia történelme
Anglia történelme
Egyesült Királyság
Brit Birodalom
Viktória brit királynő
Canadian War Museum in Ottawa